Gimnáziumi és egyetemi éveim felejthetetlen színfoltja Bálint Sándor szegedi néprajz tudóssal és professzorral való rendszeres találkozásom a mostoha 1950-es években. A Szeged-környéki falvak és tanyavilág vallásos népi szokásainak fáradhatatlan gyűjtője és kiváló ismerője volt, akit a hatalom keresztény elkötelezettsége miatt 1951-ben megfosztott egyetemi tanári posztjától. Evangéliumi szegénységben, hallgatólagosan megtűrt kutatóként, szerencsétlen családi körülmények között élte napjait, töretlen hittel és napi szentáldozással. A Szegedi Pedagógiai Főiskola menzájára járt ebédelni. Amikor kopott ruhájában, szerényen és kissé félszegen megjelent az ebédlő asztalánál és óvatosan maga elé tette a párolgó levest, a Főiskola oktató személyzete és családtagjai (így jómagam is) nagy tisztelettel igyekeztünk a közelében helyet foglalni. Ízes „szögedies” kiejtéssel kezdett el mesélni, kifogyhatatlan anekdota tárából özönlöttek a történetek, szó szerint idézte a kihalófélben lévő népi mondákat, verseket, a mély népi vallásosság megannyi megnyilvánulását, amelyekről abban az időben nem volt „divatos” beszélni. Karizmatikus egyéniség volt, aki be tudott férkőzni az egyszerű emberek szívébe. Őszintén és lelkesen megnyíltak előtte, mert képes volt megtalálni „hullámhosszukat”. 1980-ban Budapesten halt meg, a Bertalan Lajos utcánál autó ütötte el. Teste a Szeged-Alsóvárosi temetőben nyugszik – nem túl messze édesapám sírjától. Amikor Szeged járok a temetőben, Bálint Sándor sírjánál is tisztelegni szoktam. Népiesen faragott, művészi, de egyszerű sírkeresztje hűen tükrözi valódi egyéniségét.
Közben rájött a világ, hogy Ő a magyar szellemi élet egyik kiemelkedő XX. századi egyénisége, szobra ott áll a Szeged-Alsóvárosi templom előtt. 2005-ben pedig elkezdődött boldoggá avatási eljárása. Felemelő érzés megtapasztalni, hogy az 50-es évek sötét világában meghúzódó rejtett értékek ma felszínre kerülnek, a pislákoló mécses lángjából fáklya lobban.
2005. húsvét
Kesselyák Péter