Immár hagyományosnak számító cikksorozatunkban közösségünk papi, diakónusi, szerzetesi hivatást választó tagjaival beszélgettünk felszentelésük alkalmából. Idén tovább bővül az interjúalanyok köre: Schmotzer Kristóf atya ünnepli velünk újmiséjét, vele beszélgettem hivatásról, lendületről és a magasságokról.Az interjú rendhagyó módon készült: mikor Kristóf atya eljött hozzánk látogatóba, gyermekeim közölték, hogy ők is odaülnek a beszélgetéshez, sőt az unokatestvérek is átjöttek, hogy ott legyenek. Ezen egyáltalán nem csodálkoztam, mert Albertfalván már megszokott látvány, hogy ahol csak megjelenik, rögtön egy csapatnyi fiatal zsongja körül. Ez az este az érettségi vizsgákat megelőző hétvégén volt. Kristóf atya fontosnak tartotta, hogy készítsünk egy inspiráló videót a végzősöknek, amit megküldött az ifi hittancsoportnak. Reméljük, hogy – ha még csak hajszálnyival is – ezzel is hozzájárultunk a vizsgák sikeréhez.
Kedves Kristóf! Kérlek, mesélj családodról, gyermekkorodról! A neved alapján azt gondolnám, hogy tősgyökeres
budakeszi sváb családból származol.
Budakeszin születtem, de a szüleim nem odavalósiak. A
kilencvenes években települtek csak a városba. Apukám ősei
cipszerek – felvidéki szászok – voltak, de felmenőim között a
Kárpát-medence mindenféle nemzetiségei megtalálhatóak.
Német nemzetiségi osztályba jártam, ahol német nyelvet,
néptáncot tanultunk. 1997. november 20-án születtem. Van
egy bátyám és egy nővérem.
Ők már családos emberek, hat unokaöcsém és unokahúgom
van. Általános iskola után a budakeszi Prohászka Ottokár
Gimnáziumba jártam. Az iskola mellett főleg cserkészkedtem
és néptáncoltam. Valójában egy közösség volt az iskola, a
cserkészet és a ministránsok. A néptánc más volt. A
Csillagszemű Táncegyüttesben táncoltam sok éven keresztül.
Hogyan indultál meg a papság útján?
Fogalmam sincs. Mindig is vonzódtam a Szenthez, a misztériumhoz; szerettem látni, mi történik a
misén. Sőt olyan is volt, hogy papnak öltöztem óvodai farsangon. Ugyanakkor sokminden másnak is
beöltöztem. Ezek akár jelek is lehetnek, vagy csupán véletlenek. Számomra nincs jelentősége.
Informatikából érettségiztem. Aztán érettségi után két évvel a szombat esti szentmisékre jártam,
ahol ministráltam. Amikor szentmisén vettem részt, és áldoztam, akkor éreztem azt, hogy jól vagyok,
otthon érzem magam. Az oltár mellett ministrálva vetődött fel bennem, hogy mi lenne, ha én
mondanám ki a szent szavakat, mi lenne, ha én tartanám a misét. Egyre erősebb lett bennem ez a
gondolat. Mondtam Kristóf atyának, plébánosomnak, hogy mit érzek. Kristóf atyával – azóta elhunyt,
Isten nyugosztalja – nem voltam mindig egy hullámhosszon, de nagyon érdekes volt megtapasztalni,
hogy kulcshelyzetekben mindig a Szentlélek szólt belőle és ő teljesen ráhagyatkozott. Azt javasolta,
hogy menjek hivatástisztázó lelkigyakorlatra.
Elmentem a jezsuitákhoz, a Manréza Lelkigyakorlatos Házba. Még sosem voltam ilyen
lelkigyakorlaton. Teljes csend volt, telefont sem lehetett használni. Kezdetben nagyon zavart az egész
helyzet. Vártam valami jelzést, de nem kaptam. A lelkigyakorlat végén már teljes lelkemből kértem
valami választ, amit akkor megkaptam. Egy bizonyosságérzést, ami tudom, hogy nem belőlem fakadt.
Az Úr azt mondta, hogy felajánlja nekem a papságot, amit nem vagyok köteles elfogadni.
Szabadon mondhatok nemet is, ugyanúgy fog szeretni, semmi hátrányom nem származhat belőle.
Több utat ajánl fel nekem, ebből a papság a legcsodálatosabb, de én döntöm el, hogy melyiket
választom. Amint megértettem, hogy a papság nem valamiféle kötelezettség vagy előírás az Úr
részéről, hanem egy lehetőség, amire szabadon mondhatok nemet, rögtön döntöttem: teljes
szívemből igent mondtam rá! Ezután jelentkeztem a szemináriumba. Azóta rájöttem, hogy nemcsak
egyszer kellett igent mondanom, hanem minden áldott nap ezt kell tennem.
Innen már sima volt az út a szentelésig?
Azt azért nem mondanám! A szeminárium kezdetéig volt
még egy fél évem, amit ki akartam használni. A neten
találtam egy ausztriai munkát: pincért kerestek egy
termálhotelbe. Elvállaltam. Ott valahogy eltávolodtam a
hivatástól: nem éltem mély lelki életet, szentmisére is
rendszer- telenül jártam, sőt még udvarolni is kezdtem.
Tervezetten otthagytam az egészet és elmentem a
szemináriumba. Őszintén szólva nem is nagyon voltam
tisztában vele, hogy mire mondtam igent, de nem is volt
fontos. Az Úr hívása miatt jöttem, ennek a hívásnak a
lendülete vitt be Esztergomba. Ott pedig, a képzés
elején részt vettem egy nagyon tartalmas
lelkigyakorlaton és életgyónáson.
Rendkívül mély, megrendítő élmény volt, úgy érzem,
ekkor tértem meg igazán. A szemináriumban volt pár
furcsa ember is, ők hamar lemorzsolódtak.
Akik maradtak, azok közül sokan nagyszerű barátaim lettek. Ekkor volt a Covid-járvány, kétszer is hazaküldtek minket. Olyan is volt, hogy nagyon el voltunk keseredve a bezártság miatt. Ebben az időben találtuk ki, hogy sört főzünk. Nagyon jó szórakozás volt! A járvány sokszor próbára tette az engedelmességemet, de minden nehéz helyzetben azt éreztem, hogy ott van velem az Úr és fogja a kezemet.
Milyen tanáraid voltak? Mi érdekel leginkább a teológiában?
Ádám Miklós biblikum óráit szeretném kiemelni, nagy hatással voltak rám! A szakdolgozatomat szentségtanból írtam, témája a nők szerepe az egyházban. Ez olyan szempontból volt hálás téma, hogy sok forrást sikerült találnom hozzá, ami egy szakdolgozat témájának kiválasztása ese- tén fontos szempont. Bár ez is fontos téma, de engem inkább a lelkiségi kérdések foglalkoztatnak, csak ezeket nehéz jól megragadni.
Mi lesz a papi jelmondatod?
„Ne félj, mert veled vagyok!” Ez az Úr válasza a diakónusi jelmondatomra, ami az én döntésem: „Az Úr házában lakom egész életemben!” A diakonátus nagyon érdekes számomra: csodálatos érzés az, hogy már fel vagyok szentelve, már elköteleződtem az Úr mellett. Másrészt viszont sokszor nehéz úgy állni az oltárnál, hogy minden vágyam az, hogy én mutathas- sam be a legszentebb áldozatot, de még nem tehetem.
A lelki magasságok mellett a természet magasságaiért is rajongsz…
A hegyekre gondolsz? Nagyon szeretem a hegyeket, főleg a magashegységeket. Nem tudom, honnét jön a dolog, de azt tudom, hogy mikor kezdődött: középiskolai fizikatanárom sokszor vitt minket túrázni. Egyszer a Fátrába mentünk, többnapos túrára, bivakoltunk. Éppen hajnalodott, amikor felkeltünk. A felkelő nap sugarai csodálatos fénnyel árasztották el a magas hegyeket. Körülöttünk mindenhol áfonya nőtt, falatozni kezdtünk. Minden idilli, tökéletes volt. Azóta rajongok a hegyekért. Állítólag van egy embertípus, amelyik rá van kattanva a hegyekre. Én is ilyen vagyok. Ha csak tehetem, a Tátrába vagy az Alpokba megyek kirándulni, vagy kerékpározni, síelni. Idén nyáron is gleccsertúrát tervezek az Alpokban.
Szeretsz Albertfalván lenni? Mi tetszik neked nálunk leginkább?
Nagyon szeretem Albertfalvát, ezt az élő, zsongó közösséget! Nagyon örülök, hogy aktív részese lehetek a plébánia életének, részt vehetek mindenben, különösen az ifi hittancsoport szervezésében. Sokat jelent számomra. Azt is nagyra tartom, hogy van egy kápolna a plébánián, együtt lakunk az Úrral, bármikor bemehetünk hozzá imádkozni.
Milyen pap leszel?
Már mondtam, miséken is hirdettem: én boldog pap szeretnék lenni! Nem csak „megmaradni” szeretnék a papságban, hanem boldogan szeretném megélni ezt a nagyszerű hivatást. Az Úr mindent megad ehhez nekem, de biztos, hogy lesznek kihívások, nehezebb pillanatok, amikben a segítségetekre, imáitokra szorulok. Ezért azt kérem, hogy imádkozzatok a papságomért, hivatásom boldogságáért. Ne csak értem, hanem az összes papért! Minél több ember imádkozik egy célért, annál inkább teljesül. Imádkozzatok a papság boldogságáért!
Kedves Kristóf! Az egész albertfalvi közösség nevében is kívánom, hogy papságod minden pillanata boldog legyen! Imádkozunk érted!
Bene Lajos