1924. 05. 25-én születtem Erdőhorvátiban. Én voltam a második gyerek, sajnos az első születése után nem sokkal meghalt.
Szüleim és családom elmondása szerint kb. 2 éves lehettem, amikor is megbetegedtem. A körzeti orvos, aki egy kedves zsidó ember volt, majdnem naponta járt hozzánk, mivel napról napra rosszabbul voltam, se játszani, se mászkálni nem tudtam. Nagyon legyengült voltam. Szüleim kétségbeesetten próbáltak segíteni rajtam, ezért Édesapám gondolt egyet és egyik nap elindult velem a kb. 20 km-re lévő Sárospatakra lovas kocsival, hátha ott tud az orvos segíteni. Még a faluból sem értünk ki, összefutottunk Nagyapámmal, aki azt tanácsolta Édesapámnak, hogy forduljon vissza velem, mivel olyan rossz állapotban voltam, hogy attól félt, hogy nem élem túl az utazást. Valahogy sikerült túlélnem az utat, de az ottani orvos sem tudott semmi hasznosat mondani.
Körzeti orvosunk, aki már a kislányának hívott, a továbbiakban is folyamatosan látogatott, míg nem egyszer azt tanácsolta szüleimnek, hogy csináljanak házilag valamit velem, mivel ő már mindent megtett ami tőle telt.
Szüleim és Nagyszüleim nagyon vallásosok voltak. Nagymamám, végső elkeseredettségében elhatározta, hogy részt vesz a falunktól kb. 5-6 km-re lévő Baskón a görögkatolikus búcsún és a szertartás végén kéri a papot, hogy imádkozzanak egy beteg kis gyermekért. Így is történt. Szüleim a baskói búcsú után észrevették, hogy jobb lett a kedvem, elkezdtem mosolyogni, majd enni.
Ezekután én is többször megfordultam a Baskói Búcsún, hogy hálát adjak a Jóistennek a gyógyulásomért.
Mikor már családom volt, a rokonok mindig felemlegették, hogy „Bözsikénk, sosem gondoltuk volna, hogy ilyen derék asszony válik belőled”. A Jóisten mind a mai napig megtartott, igaz már öregesen és betegesen, de 95 éves múltam.