Plébános

Bemutatkozás

1968 októberében születtem Budapesten. Sajnos nagyon nem tudom visszavezetni a családfámat, talán itt most annyit, hogy édesapám az Offset Nyomdában kutató vegyészmérnökként, édesanyám építész technikusként dolgozott, de ő a négy gyerek mellett nem nagyon tudott huzamosabb ideig munkát vállalni. Többnyire otthon vezette a háztartást és nevelt minket, fiait. Én voltam a legidősebb, utánam következett Péter, majd András és Gellért. A VI. kerületi Aradi utcában laktunk. Szüleim mélyen hívő emberek, így is neveltek minket. A Szent Család plébánián ismerkedtem meg a hit alapjaival, majd a ministrálással. Gyulai Oszkár atya volt a lelki mentorom, aki 37 évig szolgált egy helyen. Példaértékű istenkapcsolatot tapasztaltam meg Oszkár atya életében. Az imádság, a megélt imádság embere volt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az imái által megszentelt plébániai légkör, és annak egyik legkézzelfoghatóbb gyümölcse, a Szent Család plébániáról származó hivatások száma. Nyolc pap és egy szerzetesnővér fűződik Oszkár atya nevéhez. Amikor az Általános iskolát befejeztem saját döntésem volt, hogy a Piarista Gimnáziumba jelentkezzem, ahonnan olyan hírek jöttek, hogy csodálatos kirándulásokat szerveznek és ez egy magamfajta gyereknek ez mindenképpen nagy vonzerővel bírt. Nekem, aki addig kommunista légkörben, állami iskolában tanultam, felekezeti középiskolába jelentkezni, ahol papok a tanárok, érdekes többletet, komoly pluszt jelentett. (Egyébként milyen "kicsi a világ", plébános elődöm Gellért atya a piaristáknál évfolyamtársam volt.)

Amikor a harmadik osztályba kerültünk (ma 11. osztály) akkor éreztem, hogy nekem most feltétlenül választanom kell. A hivatás felismerése már régen megvolt, ahogy Jeremiás próféta mondta:

- "Mielőtt anyád méhében megvoltál én már meghívtalak".

Elmesélnék egy történetet, ami az albertfalvi híveknek talán ismerős lesz. Volt egy kedves barátom, Ábrahám Bélának hívják, akit mindenki csöndes visszahúzódó gyereknek ismert. Az egyik vasárnapi diákmisére már éppen beöltöztem ministránsként, amikor plébánosom Oszkár atya beviharzott a sekrestyébe és kérdezte:

- Na mi van, egyedül vagy? Igen, válaszoltam neki.

- Akkor gyorsan keress valaki társat, és ezzel kizavart a templomba. Akkor pillantottam meg Bélát, amint a pad szélén üldögélve csendesen elmélkedett.

Kérdeztem tőle:

- "Te Béla, nincs kedved ministrálni?"

Tudni kell Béla addig sohasem ministrált. Először kicsit szabadkozott, de én megígértem neki, hogy mindent megtanítok, csak ne hagyjon egyedül. Kis rábeszélésre "becibáltam" a sekrestyébe és ez lett az első közös oltárszolgálatunk. Ettől kezdve nagyon jó barátság alakult ki közöttünk. Béla egy évvel idősebb volt nálam. Misék végén általában együtt mentünk hazafelé, és az Aradi utca sarkán rendszeresen megálltunk hosszasan beszélgetni. Béla ilyenkor rendszeresen azon ábrándozott, hogy ha befejezi a középiskolát valószínűleg tanárnak megy, s valamelyik egyetemen fog továbbtanulni. Én is éppen kerestem a hivatásomat, de neki soha nem beszéltem arról, hogy foglalkoztat a papi hivatás gondolata. Az egyik ilyen beszélgetésünk alkalmából Béla meghökkentően azzal rukkolt elő:

- "Sokat beszéltem neked a tanárságról, de megvallom, belülről más hivatást érzek, az Úr szerintem engem papnak hív". Ez meghökkentett, de kicsit dühös is voltam, hiszen, ha én egy évvel később, szintén jelentkezem a teológiára, azt fogják hinni, hogy csak majmolom őt. Egyik alkalommal Béla újságolta, nemsokára a Központi Szemináriumban lesz egy Nyílt Nap, ahol a kispapok - saját hivatásukról tanúságot téve - bemutatják a szeminaristák életét, volna-e esetleg kedvem vele elmenni. S talán ekkor fogalmazódott meg bennem először: "Istenem, én most nem csak a nyílt napra megyek el, hanem nyitott kapuval megyek Feléd."

Ott aztán nagyon jól éreztük magunkat, jókat beszélgettünk a refektóriumban. A nap végén volt egy közös szentmise, amit annak az érdeklődő ötven fiatalnak tartottak, akik ott megjelentünk. Ezen a szentmisén egészen nyilvánvalóan értésemre adta az Úr, hogy engem hív. Ott világosodott meg bennem kristálytisztán, hogy az Úr szolgálata lesz a hivatásom. Akkoriban a kispapok lelki vezetője, spirituálisa Temesi József jezsuita atya volt, aki ebben a záró szentmisében elmondta saját hivatásának a történetét. Ennek a történetnek megdöbbentő érdekessége az volt, hogy az ő élettörténete egy bizonyos pontig teljesen megegyezett az enyémmel. Elmesélte, hogy ő egy négy gyerekes családból származik - gondoltam vannak véletlenek - és a testvérei közül ő a legidősebb. Ez még mindig lehetett véletlen, de amikor tovább mesélte életét már tudtam, hogy ez itt most több mint vak véletlen. Temesi atya ugyanis amikor kicsi gyerek volt életveszélyes állapotba került, úgy nézett ki, hogy nem éli túl a betegségét, amikor szülei fölajánlották életét a Jóistennek. A felajánlás után hihetetlen gyorsan a gyermek meggyógyult. Belém nyílalt az a félelmetes érzés, hihetetlen, mintha valaki az én élettörténetemet mesélné el, hiszen ez velem pontosan ugyanígy megtörtént. Temesi atya aztán tovább mesélt. Általános iskolai tanulmányai után szerzetesi gimnáziumba jelentkezett, én is éppen harmadéves voltam a piaristáknál. Ezekre a mondatokra én már becsúsztam a pad alá, Jézusom, mi történik itt. Pontosan úgy éreztem, mintha valaki az én életemet mesélné, s ezzel meghívna és személyesen megszólítana: "Henrik, most rajtad a sor!" Az volt az érdekes, hogy eddig a pontig az atya története teljesen megegyezett az enyémmel, s ebben a pillanatban ismertem föl teljes bizonyossággal a Jóisten hívását. Biztosan tudtam, hogy itt nem arról van szó, hogy valaki megszerezte az életrajzomat, azért, hogy egy hallgatóját megszerezze az Úrnak, számomra ezekben a pillanatokban bizonyosodott be, engem az Úr valóban hív. Ettől a naptól kezdve datálom, én a hivatásom felismerésének történetét.

Érettségi után jelentkeztem az Esztergomi Főegyházmegyébe, ahova fel is vettek, de azokban az években még kötelező volt az egy éves sorkatonai szolgálat, amit Cegléden kellett letöltenem. Leszerelésem után a budapesti Központi Szemináriumba küldtek, hogy egyetemi szinten folytassam teológiai tanulmányaimat.

De közben a piaristákról még elmesélnék egy igen jellemző történetet. Jelenits István atya volt a hittantanárunk, aki mindig a saját szerénységével és határozottságával vezette óráit. Én nagyon szerettem az ő szellemi okfejtéseit, de előadásaiban volt bizonyos szellemi monotonitás, amit egy kamasz társaság nem mindig értékelt. Én nagyon élveztem, figyeltem, de voltak, akik ilyenkor mással foglalkoztak. Amikor az ő szerénységével látta, hogy az osztály egyik része egyáltalán nem figyel, felkiáltott az ő szokásos módján, közben hüvelykujját felmutatva:

- "Papám, ott hátul figyeljen már ide, mert ha ezeket most nem írja le, nem figyel, akkor mit fog mesélni az unokájának!" Nagy derültség keletkezett az osztályban, hogy szokásától eltérően most ezzel próbálta fegyelmezni az osztályt. A nevetés közben - azért én is mosolyogtam - bennem spontán az a válasz fogalmazódott meg, hogy ez annál sokkal értékesebb, hogy csak az unokáimnak meséljem el. Én magam is megdöbbentem, hogy ez a válasz született meg bennem. Annál sokkal tartalmasabb téma az amit Jelenits atya tanít, hogy ezt én csak egy szűk családi körben osszam meg. Tanárom talán most az Úrra gondol, hogy ezekeket az értékeket, kincseket jóval szélesebb körben adjam tovább, és osszam meg.

Visszatérve teológiai tanulmányaimra az első tanévet végeztem csak Budapesten. Akkor nyíltak meg a határok és lehetőség nyílott, hogy külföldön, Rómában tanulhassak. Az elöljáróim jóakaratából a Pápai Collegium Germanicum et Hungaricumban készülhettem hivatásomra. Ez időben pontosan akkor történt, amikor a magyar-osztrák határon a Páneurópai pikniket tartották, emiatt a rendszerváltásból, új pártokról, a szabadság szeléről én csak az otthonról jött hírekből értesültem. Hat évet töltöttem Rómában a teológiai alaptanulmányaimat végezve, Rómában szenteltek diakónussá, majd 1994-ben, a budapesti Szent István bazilikában szenteltek pappá. Ezután még egy évre vissza kellett mennem, hogy fundamentál teológiából a szakdolgozatomat a Gergely Egyetemen megvédjem, és megszerezzem a licenciátust.

Az első kápláni helyem a Pestszentlőrinci Főplébánia lett, ahol Varjú Imre atyával - aki főnököm és mellette nagyon jó barátom lett - öt évig szolgáltam az Urat. Amikor az érsekség megkeresett, hogy megüresedett a Központi Szemináriumban a prefektusi hely - ahol egy évig tanultam - és legyek a kispapok tanulmányi és fegyelmi elöljárója, boldogan mondtam igent. Három évig voltam prefektus, amikor Varjú atyát kinevezték a Budavári Mátyás templomba plébánosnak és megkerestek, nem mennék-e vissza Pestszentlőrincre plébánosnak. Erre is örömmel mondtam igent, hisz öt gyönyörű lelkipásztori évet töltöttem ebben a közösségben, ez volt a tulajdonképpeni lelkipásztori bölcsőm. Ezután következett 12 év plébánosság, így akiket káplánként még kereszteltem, vagy elsőáldozáshoz készítettem föl, azokat már eskethettem. Nagyon szerettem ott lenni, egy életre kedves emlékem marad, de az utóbbi években már azt éreztem, hogy valami változásnak kell bekövetkezni. Talán a közösségünknek is jót tenne, és az én fejlődésemnek sem ártana. Kérdezték sokan tőlem, hogy nem sajnálom-e otthagyni Lőrincet, mit szólok az áthelyezésemhez? Erre azt szoktam válaszolni:

- "Egy gyermek, aki felnő és megnősül, jobb esetben nem azért hagyja ott szüleit, mert rossz volt otthon, hanem azért mert "betelt" az idő, hogy ő elkezdjen valami mást." Én azzal a jóérzéssel tudtam lezárni azt a nagyon szép lelkipásztori szakaszt, hogy azt éreztem, amit a Jóisten rám bízott többé- kevésbé teljesítettem és most valami újat kíván tőlem. Ezzel az örömmel és ezzel a nyitottsággal jöttem Albertfalvára.

Az, hogy mennyi ideig lehetek itt, azt nem tudom. Azt a Jóisten döntésére bízom.

1999-ben doktoráltam Fila Béla professzornál dogmatikából. Neki, aki nyugdíjas éveiben az én plébániámon élt, nagyon sokat köszönhetek. Nem vágytam erre a teológiai fokozatra, de felsőbb egyházmegyei noszogatásra végül mégis csak megírtam és megvédtem doktori vizsgámat. Nem érzem magam tudós teológusnak, nem publikálok, inkább a nép számára a hétköznapi ember alaptapasztalatával próbálom összehozni amit az Egyház tanít. A teológiai igazságok népszerűsítő továbbadásán, a nép számára is érthető "lefordításán" fáradozom. A legnagyobb kihívásnak azt tartom, ha bonyolult dogmatikai kérdéseket a gyerekek nyelvére úgy tudom lefordítani, hogy megértsék, olyanokat, amiket néha mi felnőttek is nehezen értünk meg.

Ha már a gyerekek hitbéli képzéséről beszélek, tudom, ez egy olyan plébánia, ahol a templommal szemben immáron 23 éve jól működik egy katolikus általános iskola. Tudtommal a Don Bosco hittanoktatása jelenleg teljesen megoldott, minden hittanári állás be van töltve. Ezt az első évet egyébként is én a plébánia megismerésének szántam, ez lenne az én itteni "tanulóévem" ezért az iskolai hittan oktatásba való részvételemet nem erőltetem - és később sem kívánom erőltetni - azzal a kitétellel, hogy ha bármilyen programra hívnak, szívesen megyek, legyen ez a diákoknak, vagy a tanároknak lelki nap, vagy bármilyen továbbképzés. Elsődleges feladatomnak a plébánia lelki gondozását és vezetését kaptam, tehát nem iskolalelkésznek jöttem ide, de látom annak a nagyon nagy értékét, hogy plébánia mellett amennyire tudok a katolikus iskolában is jelen lenni. Az eddigi vasárnapi osztálymisék helyett ezután hétköznap - hétfőn és pénteken - reggel jönnek át a diákok szentmisére, szerintem ez, meg a szerdai un. "gondolatindító" elegendő alkalom arra, hogy a gyerekekkel találkozzam, és közelebbi kapcsolatot létesítsek velük.

Azt azért elmondom, hogy mindig fiatalabbnak képzelnek, mint amilyen idős vagyok. Ebből az évek alatt több aranyos "félreértés" született.

Egy éve voltam pap, amikor Szederkényi Károly atya beiktatására hívtak meg. Az esztergomi egyházmegyés papok közül sokan ott voltak, természetesen ismertek. Bementem a sekrestyébe és a sekrestyés hölgy elkezdte öltöztetni az atyákat, amikor rám nézett s csak annyit mondott:

"Gyere, neked meg keresünk egy ministráns ruhát". Amikor az atyák ezen jól kiszórakozták magukat szóltak a hölgynek:

- "Lehet, hogy ez kisfiúnak tűnik, de ő már fölszentelt pap!"

Ez egyébként végig kísérte az életemet, hogy többnyire fiatalabbnak néztek.

Egy másik hasonló történet a prefektusi éveimből való. A gyulafehérvári kispapokat fogadtuk vendégségbe. Sorfalat álltunk a bejáratnál. Mellettem állt egy kopasz szakállas végzős kispapom, mellette álltam, mint prefektus reverendában. Amikor a küldöttség a szakállas kispapomhoz érkezett hangos dicsértessékkel köszöntötték, amikor pedig hozzám értek csak annyit mondtak fokhegyről: helló. Szegény kispapom próbálta magyarázni, hogy vigyázz, ez az én elöljáróm, amire csak legyintettek hagyjad, hagyjad …

Másnap aztán, amikor kijöttünk a közös szentmisére koncelebrálni - ezt utólag mesélték nekem - és meglátott az illető az oltárnál, mint prefektus, majdnem beesett a pad alá meglepetésében, nagyon röstellte, hogy az elöljárónak mondta: helló.

Amikor az új elsőévesek megérkeztek, felmentem hozzájuk ellenőrizni, minden rendben van-e. Egyik alkalommal kérdezték tőlem, te is új vagy?

"Természetesen" - válaszoltam, mert én is új voltam, akkor kezdtem elöljárói munkámat.

Talán még valami fontos lehet. Alapítottam egy közösséget, egy hivatalos egyházmegyei társulást, Opus Sanctissimae Trinitatis (Szentháromság Műve Közösség) néven, amiben püspökeink és papjaink lelki megújulásáért imádkozunk. Ezt a közösséget nem egyedül, hanem egy szerzetesnővérrel, Jácinta nővérrel alapítottuk. Három egyházmegyés pap és húszegynéhány laikus tartozik közösségünkhöz. Mi mindannyian minden nap imádkozunk két rózsafűzért. Az Irgalmasság rózsafűzért mondjuk, mi papok pedig még külön egy órát imádkozunk az Oltáriszentség előtt. Azzal a hittel csináljuk, hogy az Úr a mi imádságunkat és áldozatunkat elfogadja, és kegyelmével segíti a papjait, hogy őszintén Hozzá térjenek. Egy nagy megtérésre van szüksége a papságnak ahhoz, hogy a papjain keresztül Krisztus megújíthassa az egyházközségeket, s az egyházközségek által az egész világot. A mi lelki karizmánk ez a lelki megújulás - amit az Úrtól kaptunk - ezért szoktunk megújulási imaesteket tartani azokban a közösségekben ahová minket hívnak. Itt az albertfalvi plébánián is lesz átlagosan havonta egy megújulási imaest. Ez több részből áll. A szentmisén megújítjuk keresztségi fogadalmunkat, Krisztus utáni elköteleződésünket, majd ezután következik egy Dicsőítés és jön hozzá egy imaszolgálat. Közösségünk tagjai magánfogadalommal köteleződtek el, ezért nem vagyunk jogi értelemben szerzetesek. Amiért ez a közösség létrejött abban nagy szerepe volt annak, hogy az én papi életem - a saját hibám és bűnöm miatt - "megcsúszott", nem voltam hűséges az Úrjézushoz, úgy ahogy kellett volna, amit én sokáig nem is ismertem be. Az Úrjézus ebből engem kimentett, és megőrizte, megóvta papságomat. Akkor kaptam ezt a belső küldetést, hogyha az Úr azt mondta nekem: - "Én harcoltam érted, hogy pap maradhass, akkor neked kutya kötelességed paptársaidért imádkozni és küzdeni, hogy ők is az én papjaim maradhassanak." És ezzel a lelkülettel indult el tulajdonképpen közösségünk.

Sokan, különösen az ifjabb korosztály hallott már a Gável Testvérek együttesről. Ezért jó mielőbb tisztázni, hogy én sohasem muzsikáltam, András testvérem alakította a "Testvérek" néven ismert zenekart, legkisebb öcsémmel, a gitárművész Gellérttel. Korábban nagyobb hangsúllyal inkább koncerteket adtak - most is adnak - de most Eucharist dicsőítő együttes néven inkább dicsőítéseken, miséken lépnek fel.

Mi ketten Péter öcsémmel nem muzsikáltunk, mégis egyszer "testvéreknek" hívtak minket. Történt egyszer, hogy nekem nagyon fájt a vállam és besugárzásra elmentem az ortopédiára. Mivel Péternek szintén volt valamilyen panasza, elkísért. A Karolina úton ketten vártunk a vizsgálatra, amikor kis idő múlva kinyílt az orvosi szoba ajtaja és kiszólt az orvos:

- "A Gável testvérek következnek"

- "Látod, most mi is föllépünk", mondtam Péter öcsémnek, és jót nevettünk az elhangzott mondaton. Az orvosnál egyszer mi is "Gável Testvérekként" szerepeltünk. Ők lettek a zenész részleg, mi lettünk az ortopéd részleg.

Én egyébként a teológiai tanulmányaim alatt a jezsuita atyák "emlőin" nevelkedtem, ahol megtanultuk, minden, ami Isten nagyobb dicsőségére szolgál, az Isten előtt kedves. Ugyanúgy, teljesen mindegy milyen stílusú zenével, ha az ember szíve Isten felé emelkedik, az eléri célját és az megszentelődik. Az más kérdés, hogy a kultúra, a műveltség, a kifinomultság szempontjából igényes zenére van szükség, úgy a könnyű, mint a komolyzenében. Éppen ezért sokat dolgoznak kisebb testvéreim azon, hogy ennek a műfajnak az elismertetésében adjunk egy nívós, értékes hátteret, mely általános elfogadottságra tehet szert.

Végezetül még szeretném elmondani, hogy én nem azért jöttem Albertfalvára mert én ide akartam jönni, hanem az Úristen akaratát teljesítettem. És én azzal az örömmel vagyok itt, ameddig ő akarja, addig fogom szolgálni a Szent Mihály Plébánián Krisztust.