Megemlékezés Keglevich István atya sírjánál

Magyarok Nagyasszonya vasárnapján, október 8-án, kilátogattunk Keglevich István / Kegló / atya sírjához, a Rákoskeresztúri Új Köztemetőbe. Még sosem voltunk kint a sírnál 2000 óta, amióta Jézus magához hívta, eme hűséges és sokat szenvedett szolgáját.

Úgy voltam vele, hogy annyian leszünk amennyien! Az Alfa Hírek levelező listára lett felrakva és telefonos meghívások alapján hirdettem meg. Már másnap reagáltak rá. Nagyon meglepődtem és megörültem, hogy a Keglevich atya legrégebbi kelenföldi közösségéből jár ide templomba valaki, aki most nagyon örül ennek a "hiánypótló programnak". Természetesen eljött. Kedves volt számunkra egy házaspár jelzése és eljövetele, akiknél a feleség egyszer látta csak a Keglevich atyát, akkor is amint éppen a Vegyész utca sarkán az akkor még ABC üzlet üvegét tisztította. A férje szinte csak látásból ismerte az atyát, de az iránta érzett tisztelet hozta ki őket. Egy anyuka aki Németországban él, de éppen itthon volt, és mivel tudott a programról egy szál virággal és hatalmas mosollyal termett köztünk a temető főbejáratánál. Végül is többen voltunk mint gondoltam. Amíg vártuk a többieket a bejáratnál, történeteket, storykat meséltünk a Kegló-s időkből. Nagyon hamar érezhettük , hogy egy családból valók vagyunk, tök mindegy, hogy ki kicsoda.A sír nagyon szépen karban van tartva és a nemzetiszínű szalag sem hiányozhat róla. Egyikünk nagyon szép virágkosarat csinált és azt tette a sírkőre.

Rövid méltatás után egy tized rózsafűzért imádkoztunk István atyáért, majd néven neveztük azokat, akik már nincsenek közöttünk ,mert már odaát vannak (Füstös Mária, Labundy Gábor, Törőcsik Irén, Burger Péter, Csöndör Gyuri, Riszterer Ödön és sokak által ismert és szeretett felesége Pannika), majd a sírt körbeállva és egymás kezét megfogva, ahogy azt pont tőle, Kegló atyától tanultuk, imádkoztunk értük.

Miért van erre szükség , 45 évvel azután, hogy idejött, és 17 évvel a halála után? Egy több gyermekes családanya közülünk így fogalmazta meg másnapi levél váltásunkban.

"Visszaemlékezve, úgy érzem, hogy zavaros kamaszos útkeresésünkben ő volt a válasz kérdéseinkre, "hogy hitünk széjjel ne dűljön". Nem tengtünk-lengtünk céltalanul a világban, hanem rendszeresen összejöttünk, értelmesen töltöttük a szabadidőnket, csiszolódva a felnőtté válás útján. Talán mindnyájan István atyának köszönhetjük, hogy azok lettünk akik. Nagyon fontos ezeknek a közös emlékeknek-élményeknek a felidézése, mert szükségünk van példaképekre, tiszteletre és hálára. Ezek a visszaemlékezések a mi emberségünket mélyítik és gazdagítják."

Az emlékezéshez nem emlék kell, hanem szeretet, mondta egy komoly gondolkodó ember valamikor. Nagyon egyszerűen erről van szó! Mi szerettük és szeretjük ma is Keglevich atyát. Őt különben sem lehet és lehetett megkerülni. Hallgatni lehet róla, de megkerülni nem. Ahogy Antal atya mondta egyszer nekem "ki nem ismerte őt?"

Szeretettel kérjük őt, hogy járjon közben Jézusnál értünk, Albertfalváért és a kis közösségéért, akikkel szinte sosem volt megelégedve, de azért a rá jellemző mosolyából tudhattuk hogy nagyon szeret minket.