Immár hagyományosnak számító cikksorozatunkban közösségünk papi, diakónusi, szerzetesi hivatást választó tagjaival beszélgettünk felszentelésük alkalmából. Idén tovább bővül az interjúalanyok köre: Gergely Péter atya ünnepli hamarosan velünk újmiséjét, vele beszélgettem hivatásról, pedagógiáról, a plébánia működésének titkairól.
Az interjú előtt két jellemző képet, személyes emléket szeretnék felidézni, ami jól körülírja, bemutatja interjúalanyom személyiségét. Talán sokan emlékeztek rá, hogy tavaly szeptemberben gyalogos zarándoklaton voltunk Máriaremetén. A legtöbben a hűvösvölgyi villamos-végállomásnál kapcsolódtak be, de egy nagyobb csoport Albertfalváról indult el a 23 km-es útra. Ebben a csapatban volt Péter atya, aki azt vállalta, hogy ő lesz az utolsó ember a zarándokcsoportban. Ő figyel arra, hogy senki ne maradjon le, támogatja, segíti azt, aki valamilyen nehézséggel szembesül. Csendben bandukolt a csapat végén, de kedvesen elbeszélgetett mindenkivel, aki megszólította. A másik emlékem az áprilisban, a Szeretetláng mozgalom által szervezett szentségimádással kapcsolatos, melyet Fábry Kornél püspök atya vezetett. Péter atya leült a lépcsőre, az oltár elé, erre az összes ministráns odarohant, hogy mellette ülhessen, beszélgessen vele. Ez a két jellemző kép azonban nyilván kevés ahhoz, hogy megismerhessük őt, ezért igyekeztem kifaggatni. Kérdéseimre a rá jellemző szelíd, visszafogott stílusban válaszolt.

Kedves Péter atya! Örülök, hogy elfogadtad a meghívásunkat! Kezdjünk is bele rögtön az interjúba! Mesélj, kérlek, a gyermekkorodról! Hol nőttél fel, hova jártál iskolába?
Kispesten születtem 1997. június 9-én, ott is nőttem fel. Egy öcsém van van, Bálint. Tanulmányaimat a Kelet utcai Mézeskalács Óvodában kezdtem meg. Utána a Wekerletelepen lévő Kispesti Erkel Ferenc Általános Iskolába jártam. Ez egy zeneiskola, ezért másodiktól kezdve trombitálni tanultam. Felsősként kerültem be a Gyermekvasúthoz és a cserkészetbe, főleg ez utóbbi volt meghatározó számomra. Hatodik osztály után Pannonhalmára jártam, de innen is tartottam a kapcsolatot a cserkészcsapatommal. Őrsgyűléseken nem nagyon volt lehetőségem részt venni, de a kirándulásokra, táborokra el tudtam menni. 2016-ban érettségiztem.

Hogy vezetett az utad a teológiára?
Érettségi után az ELTE Tanító- és Óvóképző Karára, azaz az ELTE TÓK-ra jelentkeztem, tanító szakra. Erős váltás volt Pannonhalma után, hiszen a gimnáziumban csak fiúk voltak, míg a Tanítóképzőben gyakorlatilag csak lányok. Nagyon sokat tanultam a csoporttársaimtól, jó közösség voltunk, szerettem erre az egyetemre járni. Kiváló oktatóink is voltak, és összességében szerintem nagyon jó pedagógiai szemléletet tudtam itt elsajátítani. Ezt nyilván igyekszem a pasztorációban és a hitoktatásban is hasznosítani. Közben folytattam a cserkészetet, voltam csapatparancsok, dolgoztam kiképzőként, és sokáig a Magyar Cserkészszövetség országos táborozási szakvezetője lehettem. Amikor az első dispozíciómat kaptam, minden tisztségemről lemondtam, így már nem dolgozom a cserkészetben, de még mindig sok mély barátság köt ehhez a közösséghez. Próbálok úgy egyensúlyozni, hogy a barátságok megmaradjanak, de a plébánián ne érezzék hiányomat vagy részrehajlásomat a cserkészet felé. Egyetemen krav-magáztam is, ami egy önvédelmi sport, valamint szintén ebben az időben barlangásztam is egy cserkész közösséggel. A tanítóképző utolsó évében már biztos voltam benne, hogy a teológián folytatom, de még le akartam diplomázni.

Mi indított a papságra?
Nem tudom egy meghatározó élményhez kötni, inkább ilyen vissza-vissza térő gondolat volt. Az Isten mindig is jelen volt az életemben. A Wekerletelepi Szent József plébánián nagy hatással volt rám Héray András atya, aki akkor fiatal káplánként összefogta az ifjúságot, nagyszerű ministránsközösséget hozott létre. Általános iskolában, a gimnáziumban és az egyetemen is foglalkoztatott a papi hivatás, néha előtérbe került, néha háttérbe szorult. A tanítóképző vége felé elmentem a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán szervezett Iránytű Műhelybe. Ez egy hivatástisztázó program, ahol imádsággal, beszélgetéssel, lelkigyakorlat-féleséggel keresik hivatásukat a fiatalok. Van, akit családos életre, van, akit szerzetességre és van, akit egyházmegyés papságra hív az Úr. Bár a bencés lelkiség közel áll hozzám a gimnáziumi éveim miatt, de én az egyházmegyés papi szolgálatra éreztem elhívást. A szerzetesrendek általában „specializálódnak” valamire, például meghatározott társadalmi csoportokkal, így az ifjúsággal, betegekkel, idősekkel kerülnek kapcsolatba, vagy teljesen monasztikus imádságban mélyednek el. Bár úgy gondolom, van tehetségem az ifjúsággal való közös munkára, a gyerekek megszólításához, de nem szerettem volna így specializálódni. Az a meggyőződésem, hogy az Úr a klasszikus pasztorációra hív, a plébániára, a családokhoz.

Milyen volt a szeminárium? Mi a szakdolgozatod témája?
A szemináriumban sok izgalmat éltünk át: ekkor volt a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus és a pápalátogatás is, de persze a Covid járvány is érintett minket. Az Esztergomi Szemináriumban (ami egyébként a világ legrégebbi szemináriumainak egyike) nagyon jó közösség van, mind készületi, azaz kispapi oldalon, mind felkészítési, azaz elöljárói és tanári oldalon. Persze vannak még jelentős lehetőségek a papnevelés további fejlesztésére, de azért a papoktól és a papnövendékektől nagyon sokat kaptam, és ami talán a legfontosabb, sokat haladtam előre az Isten ismeretében. A szakdolgozatomat a kompetenciaalapú hitoktatásról írtam. Ez tulajdonképpen a hitoktatás céltételezésének vizsgálatát jelenti. A közoktatási rendszerben a cél jelenleg leegyszerűsítve az, hogy a tantárgyak bizonyos kulcskompetenciákat fejlesszenek, amik aztán később az életben használhatóak és továbbfejleszthetőek. A hitoktatással kapcsolatos célok Magyarországon jelenleg nincsenek ilyen jól körülhatárolva, a szakdolgozatomban tulajdonképpen azt állítom, hogy érdemes lenne ezzel foglalkozni.

Cikkünk megjelenése után nem sokkal lesz a papszentelésed. Mi lesz a papi jelmondatod?
„Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk.” Úgy érzem, hogy ebben a Szent János apostol első levelének 3. fejezetében olvasható mondatban nagyon sok minden benne van. Látjuk a hitnek és az istenkapcsolatnak a közösségi vonását, és hogy ez a közösség nem csupán egybegyűlés, hanem lelki rokonság is, hiszen ha mindannyian a Mennyei Atya gyermekei vagyunk, ez egyszerre testvéri kapcsolatot is jelent. Benne van az is, hogy úgy kell éljünk, hogy mások az Isten gyermekeinek gondoljanak minket, és benne van egy nagyon erős bizonyosság is, ami független attól, hogy mások mit gondolnak rólunk.

Bár a magyar fordítás úgy szól, hogy „mekkora” vagy „milyen nagy”, az eredeti szándék szerint ott nem mennyiségjelző, hanem minőségjelző van: nem a szeretet mértékét, nagyságát, hanem a fajtáját, milyenségét jelöli. Tehát a mondat lényege arról szól, hogy az Atya olyan jellegű, olyan fajta szeretettel van irántunk, hogy a gyermekei lettünk. Számomra ez a részlet nagyon sokat mond az Istenről, az emberről, és a mi kapcsolatunkról.

Hogy érezted magad Albertfalván? Milyen élményekkel, emlékekkel gazdagodtál nálunk?
Nagyon sokat kaptam Albertfalvától, az albertfalviaktól. Jó volt megélni, hogy Henrik atya és Zoli atya kisközösségben élnek. Sok helyen egyedül él a pap, de itt a kisközösség nagyon élővé, nyüzsgővé tette a plébániát. Jó volt részt venni a hittanórákon, foglalkozni az ifjúsággal, és megismerni a családokat, akik ehhez a plébániához tartoznak. Ez egy élő, befogadó közösség, ahol könnyen lehet készülni a további papi munkára. Mind a hívek, mind a papok részéről sok megerősítést, szeretet és segítő visszajelzést kaptam. Az a plébánia működik jól, ahol a közösség egységben van a pappal és az Istennel. A dispozíciómban benne volt, hogy Bíboros atya egy „jól működő” plébániára helyez, és valóban ezt is tapasztaltam. Komoly munkatársi közösség is van, amit szintén fontos volt, hogy meg tudjak tapasztalni. Úgy tűnik, a plébániák működtetése egyre inkább közös feladat, amiben sok különböző embernek, papnak és világi híveknek kell egyszerre részt venniük. Örülök, hogy egy ilyen jó együttműködésbe kapcsolódhattam be. Hálás vagyok azért, hogy veletek tölthettem ezt az évet.

Bene Lajos