Néhány héttel ezelőtt, egy este, a templom előtt mentem hazafelé. Felnéztem a falra, ahol István atya és Antal atya emléktáblái vannak. A két márványtábla és a két koszorú jól el voltak egymás mellett. Ahogy az a valóságban is volt. A régebbi és az aktív plébánosok nagyon szépen együtt tudtak működni és az egyházközség dolgaiban, egymást segítve a rájuk bízottakért fáradozni. Megélték a paptestvéri összetartozást.

Verbényi István atya, volt plébánosunk 2014. Karácsonya előtt két nappal távozott az Örök Hazába, 76 éves korában. Egy ideje ő is eszembe jut így Karácsony táján. Az is eszembe jut, hogy ha valakinek, akkor neki aztán Albertfalváért dobogott a szíve. Meg is tett érte mindent, amit csak tudott. Nem fáradt bele soha! Három éves kora óta élt itt Albertfalván. Innen hívta el Jézus papnak, 1961-ben. 1985-ben lett ide helyezve plébánosnak. 2001-ben leromlott egészsége miatt kérte nyugdíjazását. Antal atyával együttműködve, kisegítőként szolgált Albertfalván. Amikor nem tudott már eljönni, gyóntatni sem a templomba, akkor lakásán fogadta a gyónni szándékozókat, köztük engem is.

Egy valamit szeretnék róla elmondani, amit valahogy kifelejtettek, na, nem rosszból, amikor róla beszéltek, munkásságát méltatták.

Amit szeretnék kihangsúlyozni az, hogy ő már a rendszerváltás kezdetén határozottan elkezdte az egyházközség újjáépítését és újraszervezését. Nem tétovázott, hanem felismerve a helyzetet, a lehetőségeket, gyorsan cselekedett. Az idősebbek még bizonyára emlékeznek, hogy a legtöbb helyen, még félénken, évekig kivártak és néztek körbe, hogy csakugyan lehet már csinálni a dolgokat büntetlenül? Biztos, hogy nem lesz ebből baj? Biztos, hogy nem jön vissza a kommunista rendszer? A több párti Parlament még nem volt elég garancia sokaknak, csak amikor kivonultak a szovjet tankok és katonák ezrei, ’91-ben.

István atya , az egyházközségi képviselőtestülettel és munkatársaival együtt belevágott a munkába. A még majdnem csak félig legális Egyházközségi Levél kiadásához és engedélyeztetéséhez nem kis bátorság kellett még ’86-ban. A Don Bosco iskola beindítása, már akkor megtörtént, amikor máshol még éppen csak felébredtek úgy ’91 tájékán. A Szalézi renddel kialakította az együttműködést és a jó kapcsolatot.

Nem lehet nem beszélni az albertfalvi gyümölcsökről, ha már István atyáról és a rendszerváltás nagyon lelkes időszakáról beszélünk. Az Egyházközségi Levél, Don Bosco iskola, AKTK, Albertfalvai Napok, Szent Mihály Akadémia, Oratórium, Szalézi munkatársak, amiből kialakult később az Albertfalvi Animátorok közössége. A Vidámság Napja, a Csillagtábor. A Karitász beindítása, nagyon komoly és nívós, kb. 40 fős ministráns csapat, fiatalok hitoktatása és közösségépítése melyekből, mint igazi gyümölcs: házasságok kötödése, családos közösségek beindítása, családos táborok megszervezése…

Ezek mellett még időt tudott szakítani a hívekre és családokra, figyelemmel kísérve a gyerekek tanulmányait is.

Csoda hát, hogy időnként ismeretlen emberek koszorút, vagy virágot helyeznek el az emléktáblán? Ezt hívják úgy, hogy a szeretet és a hála spontán megnyilvánulása?

Aki ezt a cikket elolvassa, azt arra kérem szeretettel, hogy imádkozzon István atyáért legalább egy Miatyánkot és egy Üdvözlégyet!

Legyen ez a mi karácsonyi ajándékunk!

Köszönöm!

Fejes Imre