Jézus mennybemeneteléről a Szentírás röviden ad hírt számunkra: Az Úr a feltámadása utáni negyvenedik napon is megjelent tanítványainak, együtt evett velük és megparancsolta nekik, hogy ne hagyják el Jeruzsálemet, hanem várjanak az Atya ígéretére, amely szerint majd Szentlélekkel fognak megkeresztelkedni. … „Azután, hogy ezeket mondta, a szemük láttára felemelkedett és egy felhő fedte el úgy, hogy tovább nem láthatták. Amint merőn nézték, hogyan emelkedik az égbe, egyszerre két férfi termett mellettük fehér ruhába öltözve és megszólította őket: Galileai férfiak! Mit álltok itt égre emelt tekintettel? Ez a Jézus, aki közületek az égbe emelkedett, úgy jön el ismét, amint szemetek láttára a mennybe ment.” (ApCsel 1, 9-11).
A történtek sokkal bővebben tárulnak elénk Isten szolgálója, a Jézus 5 szent sebét viselő Ágoston-rendi apáca, Emmerich Katalin (1774-1824) látomásai alapján:
A mennybemenetel előtti éjjel Jézus a Szűzanyával és a 11 apostollal az Utolsó Vacsora házának belső termében találkozott. A tanítványok és szent asszonyok az oldalcsarnokokban imádkoztak. Az apostolok ünnepi öltözékükben voltak. A teremben ott állt az Utolsó Vacsora asztala, rajta a húsvéti kenyér és a kehely. Jézus – mint nagycsütörtökön – kenyeret és bort változtatott át. Amint oda nyújtotta nekik az Oltáriszentséget, úgy láttam, mint világitó testet – mondja Katalin – és Jézus szavai a bor átváltoztatásakor piros sugárként folytak bele a kehelybe. Amint pirkadt, Jézus a 11 apostollal elhagyta az Utolsó Vacsora termét. A Szűzanya szorosan mögöttük haladt, majd a tanítványok serege követte őket. Végig vonultak Jeruzsálem utcáin, ahol még minden alvó és csöndes volt. Jézus végigment velük szenvedésének útján, hogy tanítással és emlékeztetéssel életszerűvé tegye bennük a Megváltás beteljesedésének tudatát. Minden olyan helyen, ahol szenvedésének egy jelenete lezajlott, elidőzött néhány pillanatig, tanítást adva prófétai jövendölések beteljesedéséről és megvilágítva számukra a hely jelentőségét. A zsidók sok helyen árkokat, kőhalmokat, vagy egyéb akadályokat állítottak a hely tiszteletének megzavarására. Jézus megparancsolta az őt követő tanítványoknak, hogy előre menve távolítsák el az akadályokat. A tanítványok ezt gyorsan végre is hajtották mindenütt, majd engedték Őt magát előre menni. A Kálvária hegyére vezető kapu előtt letértek az útról egy fákkal borított kellemes területre, amely imahely volt. Itt Jézus leült velük, tanította és vigasztalta őket. Közben feljött a nap és szívük egy kissé megkönnyebbült. Úgy tűnt számukra, mintha Ő még jócskán velük maradhatna. A hívők újabb seregei csatlakoztak hozzájuk – de érdekes módon egy nő sem akadt közöttük. Az imahelyet elhagyva Jézus ismét visszatért az útra, amely a Kálváriahegyre és a Szent Sírhoz vezetett, de nem ment el egészen odáig, hanem a város körül az Olajfák hegye felé vette útját. Ezen az úton is voltak akadályok Jézus tanítási és imahelyein, amelyeket a tanítványok eltüntettek. (Ehhez szerszámokat a környező kertekben találtak). Az Olajfák hegyén Jézus megállt a sereggel egy különösen kellemes, hűvös helyen, ahol szép magas fű nőtt. Az embertömeg itt már olyan nagy volt körülötte, hogy azt többé nem tudtam megszámlálni – mondja Katalin. (Valószínűleg ez volt az az alkalom, amikor Jézus több, mint 500 embernek jelent meg a Szentírás szerint). Itt az Úr igen hosszan beszélt nekik, úgy, mint aki tanítását lezárja és búcsúzni készül. Sejtették, hogy az elválás órája közel van, mégis azt hitték, hogy a hátralévő idő még nem annyira rövid. Aztán Jézus tovább indult a Getszemáni kert irányában, majd fel az Olajfák hegyén. Azt a helyet, ahol Őt elfogták, elkerülte. Az embertömeg követte őt különböző utakon, átgázolva sövényeken és kerítéseken. Jézus mozgása egyre gyorsult, teste egyre inkább világítóvá vált. A tanítványok siettek utána, de nem tudták utólérni. Amint a hegy csúcsára ért, úgy fénylett, mint a nap. Az égből leereszkedett hozzá egy világító kereszt, amely szivárvány színekben tündökölt. Az utána igyekvők széles körben állva szinte megvakultak. Jézus teste fényesebben világított, mint a glória a feje körül. Bal kezét a melle elé téve és jobb kéz felé körbe fordulva, felemelt jobbjával megáldotta a világot. A tömeg mozdulatlan csöndben állt. Mindenki áldást kapott. Az áldást Jézus nem úgy adta, mint a rabbik (kifordított tenyérrel), hanem úgy, ahogy később a keresztény püspökök szokták. Az egész világra adott áldását nagy örömmel éreztem – mondja Katalin, majd így folytatja:
„Ezután a fentről áradó fény Jézus saját fényével összeolvadt, majd láttam, hogy az Ő alakja a fejétől kezdve ebben az égi fényben feloldódik és mintegy fölfelé eltűnik. Olyan volt, mintha az egyik fényes nap a másikba behatolna, mintha egy szikra a lángban lebegne. Olyan volt, mint amikor valaki délben a tűző napba belenéz, de annál még fehérebb és világosabb. Amikor már Jézus fejét nem láthattam, lábait még fénylően ki lehetett venni, egészen addig, amíg végleg el nem tűnt az égi fényben. Megszámlálhatatlanul sok lelket láttam mindenfelől ebbe a fénysugárba belépni és az Úrral együtt fölfelé eltűnni”.
„Néhány pillanat múlva, amikor a fényes ragyogás valamelyest csökkent, az egész gyülekezet a legnagyobb csendben és a legváltozatosabb lelki megindultsággal mereven tekintett föl a fényjelenségre, amely még sokáig eltartott. Ebben a fényben két alakot láttam – kezdetben kicsinek, majd egyre nagyobbnak – akik lejöttek föntről, hosszú fehér köntösben, bottal a kezükben, mint a próféták. Beszéltek a tömeghez, hangjuk harsonaként zengett. Úgy tűnt nekem, hogy hangjukat Jeruzsálemben is hallhatták” . (A Szentírás szerint ők hívták fel a tömeg figyelmét arra, hogy Jézus úgy fog ismét eljönni, ahogy eltávozott. Érdemes megjegyezni, hogy a tömeget „Galileai férfiak!” megszólítással illették, ami összecseng a látomással, miszerint Katalin a Szűzanya kivételével őket nem látott a tömegben).
Az Olajfák hegyének csúcsán, ahonnan Jézus eltávozott, volt egy kőlap. Erre állt föl és beszélt, még mielőtt megáldotta a világot. Lábainak talplenyomata a kőbe benyomódva ott maradt és egy másik kövön a Szűzanya egyik kezének lenyomata is. Már dél is elmúlt, mire az egész tömeg eloszlott. Az apostolok és a tanítványok nagyon elhagyatottnak érezték magukat, de a Szűzanya nyugodtsága és Jézus szavaiba vetett teljes bizalma vigasztalásul szolgált számukra. Megértették, hogy Jézus meghagyása szerint a Szűzanya marad számukra a közvetítő, az anya és a velük együttszenvedő társ.
Forrásanyag: Anna Katharina Emmerich: Das arme Leben unseres Herrn Jesu Christi. Die Himmelfahrt. Paul Pattloch Verlag, Aschaffenburg, 1974. 5.kiadás.
2000. húsvét
Kesselyák Péter