Interjú Fehér Zoltán atyával

- Akinek a szolgálat a legfontosabb -

Immár hagyományosnak számító cikksorozatunkban közösségünk papi, diakónusi hivatást választó tagjaival beszélgetünk felszentelésük alkalmából. Ezúttal Fehér Zoltán atyával beszélgettem a papi hivatásról, az ima erejéről, a tudás fontosságáról és egy kicsit a zenéről.

Kedves Zoli atya! Köszönöm, hogy elfogadtad a meghívásunkat és interjút adsz az Egyház-községi Levél olvasóinak! Több albertfalvi közösség előtt is tanúságot tettél hitedről, hivatásodról. Kérlek, beszélj egy kicsit magadról, az életutadról!

Még akkor sem szeretek magamról beszélni, ha éppenséggel rólam van szó. Nem én vagyok a fontos, hanem a Feltámadott Krisztus, őróla és az ő szolgálatáról szeretek szólni, őt szeretném hirdetni. Közeljövőben esedékes primiciámon is ezt szeretném hangsúlyozni: bár az ünnep látszólag az újonnan szentelt papról – rólam – szól, de valójában az Urat, az Ő dicsőségét ünnepeljük.

Milyen életút vezetett a primiciához? Hány éves vagy?

1995-ben születtem – akkor is születtek még emberek :) – Nógrád megyében, Drégelypalánkon nőttem fel. A legközelebbi város Balassagyarmat, 25 kilométerre, a másik nagyobb város Vác, 60 kilométerre van, de vonattal másfél óra a sok kitérő miatt. Gyermekkoromban nem sokat mozdultam ki a faluból. Még akkor is otthon maradtam, amikor a többi gyerek ministránstáborba ment – azért, hogy ministráljak.

Édesanyám óvodás koromtól kezdett templomba vinni. A szombat esti szentmisére jártunk, az csendesebb volt, nem volt akkora tömeg. Ezeken a miséken nem volt sok ministráns, inkább vasárnap akartak szolgálni. Úgy 5 éves voltam, amikor az atya megszólított, hogy jöjjek ministrálni. Mentem. Hatalmas élmény volt! Nagyon meg voltam illetődve, izgultam is. A sekrestyés mondta, hogy mit kell csinálni, így is összekevertem, de mindez nem számított. Nagyon mély, közvetlen istenélményben volt részem, az oltár szolgálatával kapcsolatban, amit rendkívül meghatározónak tartok. Utána – és azóta – minden nap ott voltam a templomban, akár szentmise, akár rózsafüzér, vagy litánia volt. Volt, hogy még a betegágyból is kiszöktem, amikor lázasan feküdtem otthon.

Az orgona iránt is ekkor kezdtem érdeklődni. Kaptam egy kis szintetizátort, azon kezdtem el magamtól megtanulni zenélni. Egyik karácsonykor az volt az ajándékom édesanyámnak, hogy a templom orgonáján játszottam el egy karácsonyi éneket.

Vallásos családból származol? Van testvéred?

Egyedüli gyerek vagyok. Családi körülményeink úgy alakultak, hogy édesanyámnak az unokatestvérem nevelésében is aktív részt kellett vállalnia, gyakorlatilag ő nevelte egy ideig anyai részről.

Kisiskolás voltam, amikor elváltak a szüleim. Sok megpróbáltatás várt ránk ezután, melyeket később, a szemináriumban, imádsággal rendeztem magamban teljesen. A válás után nagyon eltávolodtunk egymástól édesapámmal, vele csak később, az érettségi után kezdett rendeződni a kapcsolatom. Mindenben egymásra voltunk utalva édesanyámmal, szoros volt a kapcsolatunk. Nagyon nehezen éltünk, de őt mindenben az vezérelte, hogy nekem jó legyen.

Később elkerültem otthonról: az esztergomi ferences gimnáziumba jelentkeztem, fel is vettek. Sokáig gondolkoztam a váci piarista gimnáziumon is, de többek között a falunk orvosának véleménye meggyőzött, hogy menjek Esztergomba, ő is oda járt. Kicsit messzebb volt, szigorúbb is volt, kevesebb volt a kimenő, de számomra mind az iskola légköre, mind a ferences közösség, mind az osztályközösség, a társak nagyon meghatározó élmény volt. Volt egy énekkarunk, abban énekeltem. Sokat jártunk koncertezni, díjakat, versenyeket is nyertünk.

Édesanyámnál 2011-ben daganatos betegséget diagnosztizáltak, többször műtötték, először Balassagyarmaton, majd karácsony előtt Budapesten, a Kékgolyó utcában. Akkor éppen a Ferenciek terén koncerteztünk az énekkarral. Utána bementünk pár barátommal a kórházba, ott énekeltünk édesanyámnak és a többi betegnek. Óriási sikerünk volt! Több kórustársam is mondta, hogy ez volt élete legszebb karácsonya.

Édesanyám állapota azóta nem súlyosbodott. Betegsége és gyógyulása nagyon megerősítette a hitében. A látogatásunk is nagy hatással volt rá, átérezte, hogy ez mennyire fontos a betegeknek. Azóta önkéntes beteglátogató a balassagyarmati kórházban, azokhoz megy oda, akiket nem látogatnak, meghallgatja, vigasztalja őket, segít nekik.

Nem is kell kérdeznem, hogy miért jelentkeztél a szemináriumba...

A szemináriumban nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy megerősödjünk a hivatásunkban. Sokat imádkoztam lelkivezetőmmel, és imádságban dolgoztam fel az egyes életszakaszaimat. Van, akinek már kiskorától kezdve megvan a hivatástudata, míg mások ifjúkorukban, egy egyetem elvégzése, vagy pár év laikus munka után fordulnak a papság felé, a harmadik típus az, aki 30-40 éves korában jelentkezik a szemináriumba. Volt évfolyamtársam, aki hosszú évekig dolgozott szakácsként, majd ezután tudatosult benne, hogy őt papi szolgálatra hívja az Úr.

Bennem már kiskorom óta megvan a hivatástudat, ami bizonyos jelekből erősebben is megmutatkozott. Az egyik ilyen az első ministrálásom élménye 5 éves koromból. A másik az, hogy minden nap elmentem a templomba. Egyszerűen vonzott, ragaszkodást éreztem, fontos volt, hogy ott legyek. A harmadik, hogy felsős korom óta imádkozom a zsolozsmát. Először csak szereztem egy zsolozsmáskönyvet, amiből elkezdtem magamtól mondani az imákat. Csak később sikerült megtanulnom helyesen imádkozni, de a késztetés belülről fakadt.

Igazából csak annyi volt kérdés számomra, hogy szerzetesrendbe, vagy egyházmegyébe jelentkezzek, utóbbi esetben melyik egyházmegye legyen az. Sok imádság után úgy döntöttem, hogy az egyházmegyés papi hivatást választom, és Erdő Péter bíboros úrnál az Esztergom-Budapesti Egyházmegyébe jelentkezem. A szerzetesi karakter sem áll távol tőlem, de évek alatt tisztázódott, hogy egyházmegyés papként tudok a legjobban szolgálni, ez a legfontosabb.

Megint az imáról beszélsz. Ennyire fontos neked az imádságos lelkület?

Az imádság az egyik legmeghatározóbb egy pap számára, ez adja a pap hitelességét! Egyrészt szubjektíven az imának rendkívüli ereje van! Az imádság felszabadít! A bennünk levő lelki sebek csak gátolnak, elfojtanak minket, olyan akadályok, amik nem teszik lehetővé, hogy kibontakozzunk, megfelelően éljünk. Az ima ezeket a sebeket is gyógyítja, teljessé teszi életünket. Másrészről, ami egyetemesen fontos, hogy az ima és a teológiai tudás lényegileg összefüggnek egymással. A teológiai állítások formálódási közege az ima, kapcsolat minden ismeret forrásával, az Istennel. Vakmerőség olyan állítást megfogalmazni ebben a tudományban, amelyet nem vittünk Isten elé az imában. Továbbá pont az ima segít megérteni hitigazságok lényegét: a dogmatikai tudás az imádságban válik teljessé.

Számomra az imádság egyik kedves formája a Szentírással való elmélkedés. Minél jobban ismered a Szentírást, annál mélyebb, tartalmasabb lesz a hited. Prédikáló emberként pedig külön hangsúlyossá válik az a mondás, hogy aki a Szentírást nem ismeri, Krisztust sem ismeri. Nagyon fontosnak tartom, hogy különböző nyelveken is megismerjük a bibliai szövegeket, elsősorban az eredeti nyelveken, de más nyugati nyelveken való fordításokban, kommentárokban, mert az ima után ez segít a leginkább a megértésében.

Hogy tájékozódni tudjunk, megtanítottak a szemináriumban bizonyos szintig latinul, ógörögül, héberül, de fejleszthettem az angol, német és olasz tudásomat is. A Szentírás és a dogmafejlődés szempontjából főleg a latin és az ógörög szövegek elemzése mutat rá a komoly teológiai összefüggésekre. Ebben segítenek a neves külföldi szerzők rangos szakkönyvei. Az egyik legutóbbi érdekesség, amit a napokban találtam, hogy Jézus által gyakorta használt szófordulat János evangélistánál: a „Bizony, bizony mondom nektek...” más nyelveken úgy szól, hogy „Amen, amen mondom nektek...”. Egy exegéta felhívja arra a figyelmet, hogy az „Amen” szó egy ima befejezése, így Jézus tanítása maga is imádságból született, és az Atyával való kapcsolatból szólt hozzánk! Ha számára ilyen elemi volt az imádság, számomra miért ne lenne az?! Tehát a Szentírás és a katolikus hitünk rendszere egységes, de különböző nyelveken írt szövegek összevetése, szintézise tovább árnyalja, gazdagítja az értelmét, ezáltal hitünk elmélyítését szolgálja.

A Szentírás mellett patrisztikus irodalommal foglalkozom, a korai egyházatyák műveit tanulmányozom. Dolgozatokat, tanulmányokat is írtam ebben a témában. A szakdolgozatom témája is egy ebből a korszakból származó apokrif evangélium, Tamás evangéliuma, és a hitelesség kérdéseivel foglalkozott.

Mindazonáltal az imaéletem gerincét a zsolozsma alkotja. A zsolozsmát kiskorom óta mondom. Nagyon érdekes, változatos imaforma, irányt, keretet ad az embernek. Az egész világon, minden időzónában mondják a zsolozsmát, ezért szünet nélkül mindig szól valahol. Kezdetben nyilván csak ahol a kereszténység jelen volt, főleg Európában mondták, de azóta, hogy a kereszténység az egész világon elterjedt, azóta szakadatlanul, folyamatosan szól az ima. Amikor én is ezt imádkozom, akkor becsatlakozom ebbe a térben is időben szakadatlan imafolyamba, ami körülöleli világunkat, közösségbe lépek minden olyan emberrel is, aki részese ennek a csodának. Ez csodálatos, felemelő érzés! Még változatosabbá teszi az imaéletet, hogy sem a nyelve, sem a formája nem teljesen kötött a zsolozsmának, így néha nem magyarul, hanem latinul, vagy énekelve imádkozom.

Szeretsz énekelni? Mit jelent számodra a zene?

Mint mondtam, kiskoromban magamtól tanultam orgonálni, és a gimnáziumban is kórustag voltam.

Diákmiséken én orgonáltam, kántorkodtam. A szemináriumban sokáig én vezettem a liturgikus zenei életet és énekkarunk is volt. Mind a zenét, mind az éneket fontosnak tartom, de csak akkor, ha a hitemet vagy a szolgálatomat erősíti. A zene számomra nem öncélú dolog: az imádságot teszi gazdagabbá, az áhítatot segít elmélyíteni. Úgy gondolom, hogy erre a gregorián zene a legalkalmasabb, mint ahogyan másfél ezer évig meg is volt ez az irány. Utána jöttek a népénekek, az utóbbi pár évtizedben a gitáros énekek. Hittanórán azt mondják a fiatalok, hogy már ezen is újítanának. Az egyház egy változó világban van jelen, ami hatással van rá, de van, amire vissza is hat. Úgy gondolom, hogy minden részt, amelyben mód van változtatásra a liturgiában (mert van, ahol ha változtatunk, elvész a teológiai érték, vagy vannak részek, ahol meg kimondottan tilos!) , tudatosan végig kell gondolni, hogy az mennyiben szolgálja az eredeti célt: a hit eredeti és tiszta ünneplését. Nyilvánvaló, hogy ehhez nemcsak magát a liturgiát, hanem annak pontos értelmét, funkcióját is ismerni kell, biztos liturgikus tudás nélkül nem biztos, hogy a javunkat szolgálja a változtatás.

Mi lesz a papi jelmondatod?

„Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mk.10.45)

Milyen pap leszel? Milyen típusú szolgálatban tudod magad elképzelni? Van valami, amitől tartasz?

Természetesen a papi szolgálatommal kapcsolatban vannak elképzeléseim, de a lényeg az, hogy Isten rám bízott küldetése nyomán a lehető leghitelesebben szeretném szolgálni az Egyházat, azt a közösséget, ahová a megbízatásom szól. Mindenkinek más jellegű karizmái vannak. Abban bízom, hogy megkapom ahhoz a kegyelmet, hogy minél több emberrel meg tudjam ismertetni az evangéliumot: az ifjúsággal, idősekkel éppúgy, mint a más élethelyzetekben élő, különböző problémákkal küzdő testvérekkel. Abban viszont biztos vagyok, hogy a szolgálatom teljesítéséhez szükséges kegyelmet megadja nekem az Úr. Tudom, hogy nehézségekkel fogok szembesülni, kísértésekkel is meg kell majd küzdenem.

Az Úr áldozatokat is kérhet tőlem, de hiszem, és tapasztalom is, hogyha bármilyen áldozatot kér tőlem az Úr, célja és gyümölcsei vannak. A cölibátus is ilyennek tűnhet: ha Istennel alakítjuk ki azt a meghitt szeretetkapcsolatot, amit a házasfelek egymással alakítanak ki, és így helyesen, szeretetből való lemondásként éljük meg, akkor elképesztő nagy erők forrásává válik. Ezzel ellentétben viszont csak gyötrődéssel jár, ha nem szeretetből, hanem kényszerből mondunk le valamiről, ez nem önátadás, hanem önkorlátozás. A házasság is így működik, ott is sok a lemondás, de mégis hatalmas erők forrása – ha helyesen élik meg. A kísértések ellen a legjobban imával, lelkiismeretvizsgálattal lehet küzdeni.

Nemcsak a saját imánk számít, minden értünk mondott ima segítséget jelent! Van egy kevésbé közismert segítségünk: minden esztergomi kispaphoz csatlakozik egy lelki nővér, egy olyan kármelita szerzetesnővér, aki rendszeresen a pártfogoltjáért imádkozik otthon, Magyarszéken. Ez akár egy élethosszig tartó imakapcsolat is lehet. De minden ima hatalmas segítséget jelent nekünk! Érzem, hogy van egy láthatatlan, finom védőháló, ami még a legnehezebb pillanatokban is megvéd, még akkor is, ha én magam kevés lennék a kísértés legyőzéséhez, és hivatásunk betöltésében. Minden imát, amelyet papi személyért mondunk, azt a pap Isten kegyelmét közölve adja vissza a hívek számára. Kérem, hogy imádkozzatok értünk, nagy szükségünk van az imáitokra!

Kedves Zoli atya! Köszönöm az interjút! Egész közösségünk nevében köszönöm albertfalvi diakónusi szolgálatodat! Kívánom, hogy legalább akkora örömmel éld meg papi szolgálatodat, mint amilyen szenvedélyes lelkesedéssel készülsz erre az életútra! Arra pedig veled együtt kérem az Egyházközségi Levél olvasóit, hogy rendszeresen imádkozzunk a papokért, a papságért!