Idén szeptemberben jöttem rá, hogy immár elmondhatom: egy éve veszek részt rendszeresen az albertfalvi plébánián a lelkiőrség szolgálatban. A vállveregetések és egyéb elismerések várása és elvárása helyett viszont inkább megkísérlem, hogy hét pontban összefoglaljam, mit is jelentett ez személyesen eddig nekem.
- Tavaly szeptemberig sohasem vettem részt ilyen szolgálatban. Abban, hogy ez megváltozott, megkerülhetetlen szerepe volt Henrik atya részvételre hívó buzdításának, amely augusztusban az egyik vasárnap esti szentmise végén hangzott el. Utána úgy éreztem, ennek a buzdításnak nem tudok ellenállni és már aznap este írtam is Riszterer Zsuzsinak.
- Egyszer sem volt nehéz pontosan megérkeznem, pedig egyébként a késés, mint jelenség nem ismeretlen számomra. Valahogyan itt mindig másként volt: sokkal könnyebb volt befejezni a napi tevékenységeket és időben elindulni.
- Az első hónapban minden péntek este 9 órától én voltam az utolsó őr. Ennek ellenére egyszer éreztem fárasztónak az őrségben töltött időt. A szentségőrzés végén a közösen elmondott záró imádságok még különlegesebbé tették ezt a kései órát. Tíz óra után amikor kisétáltam a templomból, mindig úgy éreztem, hogy most igazán megérte, hogy vállaltam!
- Egy váratlan meglepetés. Egyik alkalommal a felújítási munkálatok miatt a sekrestyébe helyeződött át a szentségőrzés. Talán még többen is voltunk, mint legtöbbször. De amikor a fal mögött felbúgtak a gépek, megindult a vésés, kalapálás és hasonló durván hangos zajok törtek elő, először azt éreztem, ez méltatlan ehhez a csendes szolgálathoz és kezdtem rosszul érezni magam. Annál jobban meglepődtem viszont, amikor kisvártatva az a gondolat szivárgott a fejembe, hogy inkább örülnöm kellene annak, hogy a templomunk megújul és hogy milyen vagány dolog, hogy a szentségőrzés ennek ellenére sem marad el. Mikor ezt megértettem, azon nyomban elmúlt a rossz érzés belőlem, már egyáltalán nem is zavart a munkazaj sőt kifejezetten örültem annak, hogy ez az alkalom éppen így ilyen körülmények között történik!
- Egy másik meglepetés. A lelkiőrségben többször átéltem azt a „csodát”, hogy megtapasztaltam: az idő tényleg másként telik el, ha kilépek belőle. Ha egyáltalán nem nézem az órámat, a telefonomat, nem gondolok sem a múltra sem a jövőre, hanem átadom magam a Jézussal való találkozás örömének, akkor az az egy óra úgy elszalad, mint a fürge nyúl a teknősbéka mellett.
- Ahogy teltek a lelkiőrségben töltött hónapok, az egyes alkalmak mégsem váltak egyformákká, unalmasakká pedig végképp nem. Minden egyes óra különlegesen egyedi és megismételhetetlen volt a számomra.
- A lelkiőrség-szolgálatok segítettek abban, hogy még nagyobb hálával köszönjem meg Istennek az a nekem adott ajándékait, köztük azt is, hogy mindezeket itt, az albertfalvi templomban élhettem át!