Cikkek

– Akinek a szolgálat a legfontosabb. Kedves Zoli atya! Köszönöm, hogy elfogadtad a meghívásunkat és interjút adsz az Egyház-községi Levél olvasóinak! Több albertfalvi közösség előtt is tanúságot tettél hitedről, hivatásodról. Kérlek, beszélj egy kicsit magadról, az életutadról! Még akkor sem szeretek magamról beszélni, ha éppenséggel rólam van szó. Nem én vagyok a fontos, hanem a Feltámadott Krisztus, őróla és az ő szolgálatáról szeretek szólni, őt szeretném hirdetni. Közeljövőben esedékes primiciámon is ezt szeretném hangsúlyozni: bár az ünnep látszólag az újonnan szentelt papról – rólam – szól, de valójában az Urat, az Ő dicsőségét ünnepeljük...

Szomorú hírrel érkezett gyászjelentés a Ciszterci Rend Zirci Apátságától. Életének 90., szerzetességének 71., áldozópapságának 61. évében elhunyt Katona Ferenc Farkas ciszterci rendi áldozópap...

​Néhány héttel ezelőtt, egy este, a templom előtt mentem hazafelé. Felnéztem a falra, ahol István atya és Antal atya emléktáblái vannak. A két márványtábla és a két koszorú jól el voltak egymás mellett. Ahogy az a valóságban is volt. A régebbi és az aktív plébánosok nagyon szépen együtt tudtak működni és az egyházközség dolgaiban, egymást segítve a rájuk bízottakért fáradozni. Megélték a paptestvéri összetartozást...

Először Klára kísérte Őket hozzánk, hogy nálunk maradjanak egy éjszakára. Klárával korábban még nem találkoztunk, de ez az este után – és azóta is szeretettel köszöntjük egymást. Korábban, még lánykoromban otthon már találkoztunk Velük, így jó szívvel fogadtuk Őket. December volt, kint kicsit hideg már, így meleg teával készültünk. Beszélgettünk, imádkoztunk együtt. Majd másnap mi vittük el Őket, egy fiatal házaspárnál töltötték a következő éjjelt...

...Eljött az első alkalom, leültem a már megszokott padba az Úr elé. Amint megérkeztem, elcsendesedtem és megéreztem az Úr jelenlétét, rájöttem mekkora hibát akartam elkövetni azzal, hogy le akartam mondani ezekről az alkalmakról. Már az első percekben béke és nyugalom árasztott el...

Idén szeptemberben jöttem rá, hogy immár elmondhatom: egy éve veszek részt rendszeresen az albertfalvi plébánián a lelkiőrség szolgálatban. A vállveregetések és egyéb elismerések várása és elvárása helyett viszont inkább megkísérlem, hogy hét pontban összefoglaljam, mit is jelentett ez személyesen eddig nekem...

Csodálatos dolog, hogy bármikor beülhetünk Elé és Vele lehetünk. Ha csak néhány percre is, de olyan jó a napi teendőink közepette, megpihenni Nála! Korábban, amikor a Lányomat még elkísértem az iskolába, és délután jöttem érte, de még nem volt négy óra, - gondoltam, hogy meglátogatom addig Jézust! Olyan jó volt látni, hogy ez a gondolat nemcsak bennem fogant meg! Háromnegyed négy körül oly’ sokan vendégeskedünk Krisztusnál…

Mikor tavaly elkezdtem /elkezdtük Gáspárral a szolgálatot, csak azt tudtuk, hogy szeretnénk. Az első alkalom nehéz volt. A második is. Több szentségimádáson tapasztaltam mások majdhogynem katartikus élményét, ami nekem nem volt meg, alkalmatlannak (?) éreztem magam...

Már februárban kiderült, hogy az idei családos tábor a Szentendrei-szigeten, a Duna ölelésében lesz. Ugyanekkor azt is átbeszéltük Henrik atyával, hogy az elmélkedések alapja a család lesz, hiszen az Eucharisztikus Kongresszus előkészülete átlépett a második évbe, ami a közösségek megerősítéséről szól...

Egy kellemes, napos délutánon a fehér csapat (mint minden más csoport) megkapta a jelekkel ellátott térképét. A vegyes életkorú, de annál vidámabb társaság elindult a tábor területét elhagyva felderíteni hol lehet az elrejtett elemózsia...