Egy kellemes, napos délutánon a fehér csapat (mint minden más csoport) megkapta a jelekkel ellátott térképét. A vegyes életkorú, de annál vidámabb társaság elindult a tábor területét elhagyva felderíteni hol lehet az elrejtett elemózsia.
Legelöl a gyermekek és a férfiak mentek, komolyan tanulmányozva az ábrákat. Az asszonyok hátrébb maradva beszélték meg a vándorlás „fontos” gondjait. Az első akadályt legyőzve, és a „gyümölcsöt” (szőlő? vagy bor) megszerezve kezdődtek a gondok: a térkép olvasása, a gáton való ide-oda mászkálás, a sokszor nevetésbe fulladó keresés, a csalán, a leengedett sorompókon való átmászás…
Néha találtunk valamit, de ez nem feltétlenül szimbolizálta a keresendő tárgyakat. Gondoltuk, a „pusztai vándorlásnak” talán túl modern értelmezése lenne egy elhagyatott lépésszámláló.
Szinte üres kézzel, de annál vidámabban értünk vissza – hátulról nézve elsőként – a kiindulási pontra.
A horányi Duna hűsítő vize, a csoportos beszélgetések rátermett moderátora, a számos és változatos lelki töltekezés, a személyes kapcsolat erősítése lelkipásztorunkkal; az igényes, és jó hangulatú napközbeni, és esti vetélkedőkben való vidám részvétel, a közös éneklés csodája még jobban összehozta e vándorló csapat tagjait.
Látva, hogy a kisebbek, és a nagyobbak is milyen szívesen mennek el a gyerekvigyázó fiatalokkal – míg a csapat felnőtt tagjai „kőtáblájuk” elemeit próbálják lelkükbe vésni – bizonyosságot adott minden szülőnek arról, hogy nem volt hiába való kiszakadni a mindennapok szorításából, és egész lélekkel az Úr felé fordulni itt, Horányban.
Edit és Józsi