Kerületünkben nem ismeretlen Olofsson Placid atya neve, aki a szovjet gulág poklait megjárva hatalmas lelki erővel tudott felül emelkedni a kétségbe ejtő testi-lelki szenvedés gyötrelmes évein, miközben fogolytársaiban is tartotta a lelket, hogy képesek legyenek túlélni az embertelen körülményeket. Két tanácsa aranyat ér ma is, amelyet érdemes kőtáblába vésve feljegyezni és unokáink számára is megőrizni:
- Semmilyen körülmények között ne panaszkodjunk, mert a panaszkodás gyengíti bennünk a lelki erőt, megnehezítve a bajok elviselését és leküzdését. A panaszkodás cselekvő képességünket fékezi, életkedvünket pedig alattomosan rombolja. A szovjet gulág panaszkodó rabjai nem bírták ki a megpróbáltatásokat, legtöbbjük testileg-lelkileg összeomlott és soha nem tért vissza a civil életbe.
- Észre kell venni a legsúlyosabb megpróbáltatás közepette is azt, ami örömet nyújt – akármilyen apró öröm is az – és annak kell örülni panaszkodás helyet, mert ez segít fölül emelkedni problémáinkon. Placid atya a fogolytáborban versenyt hirdetett rabtársai között, hogy esténként ki tud több apró örülni valót felhozni, amit a reménytelen napi robot során sikerült észrevennie és akkor közösen ezeknek örültek, hálát adva érte a Mindenhatónak. Így töltötték fel lelki energiával önmagukat, hogy élni akarásuk töretlen maradjon.
Sajnos nálunk a panaszkodás népbetegség, tekintet nélkül nemre, korra és társadalmi hovatartozásra. A világ sok más táját bejárva tapasztalnom kellett, hogy hazánknál sokkal rosszabb körülmények között élő emberek panaszkodás nélkül élik meg keserves mindennapjaikat, megtalálják az élet apró örömeit és tudnak mosolyogni, miközben nélkülözés és reménytelenség veszi körül őket. Hogy csak Kubára, vagy Kínára utaljak, ahol hosszú időt töltöttem kiküldetésben. Másfél éves kínai tartózkodás után útban hazafelé az irkutszki repülőtéren meg kellett találnom egy számomra ismeretlen magyar hölgy utast, hogy hivatalos üzenetet küldjek vele mongóliai követségünkre. A tranzit váróteremben 40 utas várt az ulánbátori gépre. Nem volt könnyű feladat megtalálni köztük az illetőt. Egyenként elemeztem az arcokat és próbáltam szűkíteni a lehetséges kört. Végül egy tipikusan unott, savanyú arc tűnt fel, egészen olyan, amilyeneket a budapesti villamoson utazva lehet tucatjával látni... Oda mentem és megszólítottam. Ő volt az! A „siker” sokkoló volt. Ráébredtem, hogy a tudat alattiból felvillant otthoni emlékkép mennyire tipikusan jellemző, hogy Budapesten és szerte az országban mennyi kedvtelen, kifacsart ember népesíti be az utcákat, akiknek a panaszkodás az arcukra is kiül, akik mindennek a rossz oldalát látják meg először, akik a legkisebb stressz hatására is összeomlanak és a küzdelmet feladják. Panaszkodunk egy meghűlés vagy torokfájás miatt, sopánkodunk, ha a gázcsapot egy napra elzárják és a fűtés nem tökéletes, bosszankodunk, ha 10 percig nem jön az autóbusz, aggódunk, mi lesz, ha hét végére elromlik az idő és nem lehet vikendezni, sajnáltatjuk magunkat, ha le kell mondani a tizenharmadik havi jövedelemről. Miközben Kubában sok ember 15 éven át nem tudott venni magának egyetlen inget vagy nadrágot sem, Havannában egész kerületek maradtak több évig vezetékes víz nélkül a vízhálózat tönkremenetele miatt és a lakosságnak kijelölt közkutakra kellett járniuk vízért – vödörrel – feltéve, ha még volt vödrük, mert egy család évente csak 1 vödör vásárlására volt jogosult. Hosszan sorolni lehetne a hasonló embertelen megpróbáltatásokat Kubában és másutt, amiről nekünk magyaroknak itthon fogalmunk sincs. És ezek az emberek mégsem panaszkodnak, irigylésre méltóan felül tudnak kerekedni a nyomorúságukon. Tudnak nevetni, sőt önfeledten mulatni is. Tanulhatnánk tőlük. És megszívlelhetnénk Olofsson Placid atya intelmeit: vegyük észre minden nehézség közepette a Gondviselés felénk nyújtott kezét, tanuljunk meg panaszkodás nélkül örülni az élettől kapott legcsekélyebb ajándéknak is és tudjunk hálát adni érte Istennek, felvértezve magunkat lelki erővel, kitartással és keresztény derűvel.
Albertfalvi Egyházközségi Levél, 2009. húsvét
Kesselyák Péter