Látogatás a Borromei Szent Károly Intézetben

1947 elején történt Szegeden, 11 éves voltam akkor. Édesanyám ferences harmadrendiként kapcsolatba került egy kedves, jámbor, szeretetre méltó alsóvárosi családdal, ahol két szép, egészséges kislány mellé egy elmebeteg kisfiú született harmadiknak. Nagy volt a szívfájdalom, de a kicsit nem lehetett otthon nevelni, beadták a Borromei Szent Károlyról elnevezett fogyatékos gondozó Intézetbe, ahol akkor még apácák gondozták a társadalom szerencsétlen, nyomorék, elesett és soha fel nem gyógyuló számkivetettjeit. A család sűrűn látogatta a kis Sanyikát, hogy néhány otthoni falattal, meg szeretettel kedveskedjenek neki a komor falak között, hátha sikerül egy-egy villanás erejéig örömet szerezniük ezzel.

Egy alkalommal édesanyámmal elkísértük őket az Intézetbe, ahol a kedves nővérek végig vezettek minket a kórtermeken. Amíg élek, nem fogom elfelejteni azt a rettenetes, sokkoló látványt. Legalább 50 beteget ápoltak, csecsemőtől a felnőtt korig, akiknek sötét éjszaka borult az értelmére. Legtöbbjük nem tűrte magán a ruhát, mezítelenül fetrengtek saját vizeletükben és ürülékükben, artikulálatlan hangokat adtak. Volt olyan, aki naphosszat ütemesen verte a fejét a falba. Sok közülük testileg is torzszülött, nyomorék volt, óriási vízfejjel és apró, csenevész végtagokkal. Egy dühöngő őrültet vasketrecben tartottak. Ordított és ki akart törni a ketrecből, akár az oroszlán az állatkertben.

Mivel nem voltam felkészítve rá, hogy mindezt hol helyezzem el az isteni gondviselés platformján, gondolataim tévútra jutottak. „Istenem, hálát adok neked, hogy én nem vagyok ilyen” – ezzel az önző gondolattal menekültem a látott borzalmak elől anélkül, hogy részvét ébredt volna bennem a szerencsétlenek iránt. Irtózattal gondoltam rá, hogy ez vajon büntetés-e azoknak, akik ide jutottak? Édesanyám és a nővérek azt sugallták tanulságként, hogy mindez az emberi bűn következménye, mert a legtöbb szerencsétlen ártatlanul a szülei bűnének az áldozata. (Sanyika ez alól persze nekem is kivételnek számított).

Elgondolkoztató, hogy a jó Istennek mi a célja ezeknek a szerencsétleneknek a földi létével. Sok közülük teljes szellemi sötétségben, öntudatlanul vegetál, talán még a felé irányuló szeretetet sem tudja érzékelni. Csak halála után, az Öröklét kapujában eszmélhet rá a lelke, hogy tudattalanul elviselt szenvedéseinek jutalmaként az üdvözültek közé fogadja őt Jézus. Céltalannak tűnő földi életük csupán rokonaik, ápolóik és tágabb emberi környezetük számára nyújt érdemszerzési lehetőséget és meghívást a gondoskodó szeretet gyakorlására.

Felmerül a kérdés, jó-e az, ha fiataljaink csak az élet napos oldalát láthatják és sohasem szembesülnek ezzel a sötét árnyoldalával? Szerintem az lenne a helyes, ha a keresztény fiatalok alapos lelki felkészítéssel kivétel nélkül bepillanthatnának a testi-lelki számkivetettek világába, mert ez érettebbé tehetné gondolkodásmódjukat, növelhetné szolidaritásukat és segítő készségüket az elesettek iránt, miközben jobban megbecsülnék, hogy egészséges létnek örvendhetnek, ami nem magától értetődő dolog mint a levegő, hanem az isteni Gondviselés ajándéka.

2012. húsvétján