Zoli atya hónapok óta fontos tagja közösségünknek. Színes egyéniségével, egyedi stílusával azonnal belopta magát szívünkbe. Természetes volt, hogy felszentelése alkalmából interjút készítsünk vele az Egyházközségi Levélbe. Igazából csak az volt a kérdés, hogy mikor készüljön el a cikk. A találkozót körülményes szervezés után, egy hétfő estére tudtuk megbeszélni, kb. egy hónappal a felszentelése előtt. Érkezésekor még ébren voltak a gyerekeim. Hatalmas lelkesedéssel rohanták meg Zoli atyát, egyszerre beszéltek, mutogatták játékaikat, a legkisebb már ült is be az ölébe. Egyszóval: borzasztó zsivaj kerekedett. Ő szelíden, szeretettel folytatott egyszerre három beszélgetést a három gyerekkel, kedvesen pakolgatta a játékokat, amelyek alatt csak hatalmas termete miatt nem veszett el. Majd (a felfordulás közepette) reverendát, könyveket, szenteltvíz-tartót vett elő táskájából és megkérdezte, hogy megszentelheti-e házunkat, kisállatainkat. Vendégségben járva megszenteli a háziak otthonát, ő ezt hozza ajándékba. A szentelés és a vacsora után a gyerekek aludni mentek, elkezdődött a beszélgetés. Egy idő után azon kaptam magam, hogy én még egy kérdést sem tudtam feltenni, mert Zoli atya kérdéseivel átvette a beszélgetés irányítását, ő készít velem interjút életről, hivatásról, művészetről. Erre rádöbbenve visszakényszerítettem magam riporteri szerepembe, majd megkezdtük a régóta szervezett és várva várt Interjút:
Kedves Zoli atya, mesélj először a családodról!
1985. április 4-én születtem, ami akkor pirosbetűs ünnep volt. Ürömről származom, nagyapám 1938-ban költözött oda Hajdúsámsonból. Üröm akkor még sváb község volt, majd a háború utáni kitelepítések miatt elmagyarosodott. Édesapám szakmája építésztechnikus, gyakorlatilag építkezéseken dolgozik. Édesanyám óvónő, szociális munkás. Nagyon vallásos családban nevelkedtem. Hatan vagyunk testvérek: hárman fiúk, három lány. Én vagyok a legidősebb. Testvéreim mérnöki vagy hasonló irányultságúak.
Milyenek voltak a gimnáziumi évek?
Pannonhalmára jártam a Bencés Gimnáziumba. Eleinte nem éreztem ott jól magam, nehéz volt beilleszkedni a zárt fiúközösségbe. A hatalmi harcok, diákcsínyek folyamatosak voltak. Ilyen szempontból kemény hely, de aki bírja, abból embert farag és hihetetlenül erős közösséget kovácsol. Óriási előnye, hogy minden lehetőséget és segítséget megadnak ahhoz, hogy kibontakozhass abban, amiben tehetséges vagy. Én például festő akartam lenni. Rengeteget foglalkoztak velem, például péntekenként egész délután festhettem. Ez a hozzáállás abban is megnyilvánult, hogy nem állítottak túl magas követelményeket az irányultságomtól távolabb eső tantárgyakban. Bár kilencedikig volt papi irányultságom, de végül a festészet felé orientálódtam.
Gondolom, ezek után egyenes út vezetett a festő szakra.
A festés a lételemem! Egyszerűen mindenféle bajom van, ha nem festhetek! Mindezek ellenére soha nem volt annyi önbizalmam, hogy a Képzőművészeti Egyetem festő szakára jelentkezzek. Először a Színművészeti Egyetemre jelentkeztem, de végül még a felvételire sem mentem el. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre már elmentem felvételizni, de ide nem vettek fel – ezt talán polgárpukkasztó magatartásom is indokolhatta. Pótfelvételin vettek fel a Hittudományi Főiskola civil részére. Itt sok tanárral összevesztem, ezért otthagytam a főiskolát. Ezt megbántam, úgyhogy levelet írtam a dékánnak, hogy vegyen vissza. Legnagyobb meglepetésemre visszavettek a főiskolára. Ekkor újra összevesztem a tanárokkal, úgyhogy megint otthagytam a főiskolát. Édesapámmal dolgoztam, építkezéseken betonoztam. Ekkoriban a filmesztétika iránt érdeklődtem, így elvégeztem a mozigépkezelői tanfolyamot. Itt még a hagyományos analóg mozigépek kezelését tanultuk meg. Ezek használatát a tanfolyam elvégzése után nem sokkal megszüntették, mindenhol a digitális technikára tértek át. Egy darabig kis művészmozikban dolgoztam. Egy ilyen alkalommal egy olyan művészfilmet vetítettünk, amiből csak egy kópia van a világon. Elindítottuk a filmet a gépész kollégával, majd kimentünk beszélgetni. Egy idő után a közönség elégedetlenkedésére lettünk figyelmesek, úgyhogy ránéztünk a gépre: kitekeredett a filmszalag, és ahogy pörgött kifelé, úgy metélte ketté az egyik gépalkatrész. Visszafűztük a filmet, kivágtuk a tönkrement részt. Pár másodperccel rövidebb lett a film, de ez mit sem von le a művészi értékéből.
Hogyan lettél mégis Nagyfestő?
Újra felvételiztem, ezúttal a Képzőművészeti Egyetem média szakára. Felvettek. Szerettem ide járni, végig alkothattam. Mindenből műalkotást készítettem, még az évfolyamtársaim használt festékpasztilláiból is. Egy idő után szóltak a tanáraim, hogy a festő szakra kellett volna mennem, mert minden az én műveimmel van tele. Ekkor szembesültem azzal, hogy simán felvettek volna a festő szakra, ha lett volna bátorságom oda jelentkezni. Az egyetemet a festő szakon fejeztem be, de adminisztrációs okokból média szakos diplomát szereztem. A szakdolgozatom címe „Diplomamunka” volt és az volt a témája, hogy van-e arra joga a diplomabizottságnak, hogy megállapítsa azt, hogy ki a művész. Amíg a bizottság értékelte a művemet, addig lefestettem őket, ez a festmény is a diplomamunka része lett.
Hogyan lettél Hitvalló?
A Képzőben egyre erősödött bennem egyfajta kiválasztott-tudat. A művész-tudat mellett egyre inkább egy papi-tudatra ébredtem. Nem ekkor alakult ki, inkább ekkor tudatosult bennem, hogy mindvégig éreztem magamban. Az fogalmazódott meg bennem, hogy van egy Erő, ami alkot engem, én átadom magam neki és hagyom magam alakítani. Egy olyan alkotási folyamat része vagyok, ahol én vagyok a mű. A Képző után jelentkeztem a Szemináriumba, ahova a legnagyobb csodálkozásomra egyből felvettek. Még a családom sem hitt abban, hogy megmaradok. Arra kötöttek fogadásokat, hogy egy hétig vagy két hónapig bírom-e, bírnak-e. Végül megmaradtam, pedig a kirívó fazonokat nehezen viselték. Rám a Gondviselés vigyázott. A Szeminárium olyan volt, mint Pannonhalma, csak nem olyan színes. Annak örülök, hogy sok jó barátot szereztem itt. Szakdolgozatomat kánonjogból írtam, mert egzaktabb, mint az elvont dogmatikai kérdések.
Hogyan érzed magad Albertfalván?
Nagyon szeretem ezt a közösséget, jó veletek lenni. Főleg azt szeretem, hogy nagyon karakteresek, aktívak az emberek, nagy fazonok vannak itt. Tetszik a közösség nyitottsága, lazasága. Az utóbbi időben annyi meghívást kapok, hogy nem is bírok mindegyiknek eleget tenni. A plébánia épületét is szeretem, olyan, mint egy mézeskalács-ház. Azt is szeretem, hogy nagy a fű, szeretek füvet nyírni.
Miért szólítasz mindenkit atyának?
Nem bírom megszokni, hogy atyának szólítanak. Valahol olvastam, hogy az általam nagyra becsült Aba-Novák Vilmos festőművész mindenkit atyának szólított. Ez megtetszett, én is ezt teszem.
Melyik szent kedves a számodra?
Nincs úgymond „kedvenc” szentem. A legközelebb a nagy bűnösök, bűnbánó szentek állnak a szívemhez, így pl. Mária Magdolna.
A cikk felszentelésed után fog megjelenni, de most még csak készülünk a nagy eseményre. Milyen pap leszel?
Ezt nehéz előre megmondani. Például diakónussá szentelésem előtt nem gondoltam volna, hogy helyt tudok állni egy temetésen. Ehhez képest nemegyszer előfordult, hogy a Szentlélek kegyelméből ateistákat, más vallásúakat is mélyen megindított a temetési beszédem. Volt, hogy temetés után is kerestek, hogy beszélgessünk.
A papi életre vonatkozóan inkább életviteli terveim, elképzeléseim vannak. Nehezen viselem a magányt, már rövid egyedüllét után is minden bajom van, amit kényszercselekvésekkel, pl. evéssel kompenzálok. Szeretnék papi közösségben működni, paptársaimmal együtt élni. Erre a kánonjog is lehetőséget ad. Ez nem szerzetesi közösség lenne, hanem egy feladatmegosztáson is alapuló együttélés. Hiszem, hogy együttműködve sokkal eredményesebben tudnánk megbirkózni a papsággal együtt járó kihívásokkal. Itt a plébánián is látom, hogy mennyi mindenhez kell érteni egy plébánosnak: a hitéleti feladatokon kívül gazdasági, műszaki kérdéseket is meg kell oldani, mindig szervezni kell valamit. Szerintem mindenki jól járna vele, ha a papi közösségnek az a tagja foglalkozna az ilyen feladatokkal, aki a legjobban ért hozzá.
Mi lesz a papi jelmondatod?
Feltámadt!
Valóban feltámadt! Köszönöm az interjút. Egész közösségünk nevében köszönöm, hogy velünk voltál, bízunk benne, hogy még jó darabig velünk is maradsz!
Kifelé menet, az előszobában vesszük észre, hogy egy titokzatos postás az este folyamán levelet hozott Zoli atyának, letette a cipője mellé. A rendelkezésre álló adatok alapján elsős kisfiúnak tűnő névtelen levélíró ezt írta:
Szeretlek Zoli atya!
A riportot készítette: