A hitetlenség gyökerei

Gondolatok az Új Evangelizáció küszöbén

November 8-án fájdalmasan komoly témájú előadás hangzott el az AKTK Szent Mihály Akadémia programjában Sümegh László ny. igazgató, a Szent István Lovagrend tagja tollából: „A kereszténység helyzete a nyugati világban – a Nyugat agóniája” címmel. Súlyos kérdésekkel kell szembe néznünk a kereszténység napról-napra tapasztalt fokozatos térvesztése nyomán. Sokáig azt hihettük, hogy a kommunizmus erőszakos vallásüldöző magatartása tette a legnagyobb kárt a keresztény hitéletben. Manapság mégis az derül ki, hogy a nyugati világban eluralkodó, látszólag erőszakmentes liberalizmus jobban mérgezi és pusztítja a keresztény hitet ott is, ahol az Egyház intézményei szabadon működhetnek és működésük anyagi feltételei biztosítottak.

Miért terjed a hitetlenség a keresztény kultúrájú országokban Európa- és Amerika-szerte? A válasz az általános erkölcsi hanyatlásban keresendő, ami azonban csak tünet, gyökerei mélyebbre nyúlnak. Tömegek érzik úgy, hogy nincs szükségük Istenre, hiszen az orvostudomány, a technika, a média és az internet rendelkezésükre képes bocsátani mindazt, ami szabados életvitelüket biztosíthatja, ráadásul bőven felruházták őket személyiségi jogokkal, senkinek sincs beleszólása abba, hogy mit tesznek. Nem tartoznak felelősséggel senkinek, így Istennek sem, ha egyáltalán van. Maguk dönthetik el, hogy mit tekintenek jónak és mit rossznak. Erkölcsi kötelezettségeket önként a nyakukba venni pedig véleményük szerint teljesen fölösleges.

Jóllehet a keresztény kultúrájú országokban ma még minden gyermek így vagy úgy tudomást szerez Istenről, Jézusról, a Bibliáról, az Egyház létéről, intézményeiről, valamit hall a tanításáról, erkölcsi elvárásairól – de legtöbbjük úgy nő fel, hogy nem találja vonzónak mindezt a maga számára. Miért? Vajon melyek az Istentől való elfordulás és hitetlenség fő forrásai? Ennek felderítéséhez meg kell próbálnunk a hitefogyott ember fejével gondolkodni, mert csak így tudjuk a hitetlenség rugóit működésük közben „tetten érni”.

Szerintem a hitetlenség napjainkban két fő okra vezethető vissza:

1. Első a felületes és elégtelen Isten-fogalom, amelynek elterjedéséért elemista hitoktatásunk is részben felelős.

Az elemista gyerek megtanulja – vagy esetleg csak társaitól hallja - hogy Isten végtelenül bölcs és hatalmas, tehát mindent megtehet amit akar. Csak akarta hogy legyen a világ és lett. A gondolkodó gyermek - vagy akár felnőtt - könnyen arra a következtetésre jut, hogy Isten – ha létezik – a legszerencsésebb valaki a világon, akit irigyelni érdemes, hiszen nincs szüksége semmilyen erőfeszítésre ahhoz, hogy céljait elérje. Bezzeg én hiába szeretném, hogy a kívánságaim teljesüljenek.

Aztán a keresztény tanításból eljut hozzá, hogy Isten a mi Atyánk aki szeret minket és gondoskodik rólunk. Nos, mindennapi életének tapasztalatai ezt nem támasztják alá, hiszen neki a szeretetről és gondoskodásról csak gyarló emberi mércével mérhető fogalmai vannak. Az isteni szeretet helyes értelmezése nem jut el hozzá, ezért hamarosan csalódik. Vagy kétségbe vonja Isten létét, vagy ellenszenv ébred benne. Miféle Atya az, aki hagyja, hogy rosszul menjenek a dolgaim?

Amikor pedig azt hallja, hogy Istennek hálával és imádással tartozunk szeretetéért és nagy dicsőségéért, akkor aztán olaj ömlik nála a tűzre: Ha Isten mindenható, akkor neki semmilyen áldozatot sem kellett hoznia azért, hogy jót tegyen velünk. Miért várja el hát, hogy ezért imádjuk? Én ha jót teszek valakivel, nem várom el, hogy leboruljon előttem. Ez az Isten-kép már kifejezetten taszító a hitefogyott gyermek vagy felnőtt számára, ezért megszületik benne az Isten-tagadás, de legalább is a vallástalanság.

Tulajdonképpen a Gonoszlélek tart görbe tükröt az ember elé, torz és felszínes képet festve az Istenről. Megteheti, mert sajnos az Egyház nem fordít kellő gondot a torz Isten-fogalomban gyökerező és hitetlenségre vezető téveszmék eloszlatására, amivel pedig elejét lehetne venni a tömeges eltévelyedésnek. Az Egyház tanításában és szertartásaiban központi hangsúlyt kap Isten imádása, miközben alig esik szó az imádás miértjének ész-érveken nyugvó indoklásáról, amire pedig a hitefogyottaknak nagy szükségük lenne.

Nagyon lényeges volna rámutatni és kihangsúlyozni, hogy Isten az Ő végtelen bölcsességét, hatalmát és szeretetét nem érdemtelenül LOTTÓN nyerte. Mivel minket embereket a saját képmására teremtett, az Ő tulajdonságai bennünk visszatükröződnek. Ahogy nekünk jelentős emberi mértékű erőfeszítésre van szükségünk ahhoz, hogy érdemeket szerezzünk már itt a földön és az Örök boldogságot elnyerjük, úgy hasonlóan Őneki a maga titokzatos belső életében minden bizonnyal „isteni mértékű erőfeszítéssel” kellett kivívnia végtelen tudását, hatalmát és dicsőségét, és mindezt szeretetből értünk tette, tehát valóban szívből jövő imádásra méltó, amit nem az emberi szolgalelkűség diktál. Ez a dinamikus, belső isteni érdemszerzésre alapozott Isten-kép hiányzik kereszténységünkből a statikus Isten-kép helyett, amely számos logikai sebből vérzik. Számos miért-re csak a hősies erőfeszítést vállaló Isten példája adhat logikus és megnyugtató választ. Tulajdonképpen Jézus keresztáldozata - ami a szemünk előtt zajlott – valószínűleg csupán a „jéghegy csúcsát” jelentette a Szentháromság titokzatos belső életében értünk lezajlott isteni mértékű erőfeszítések sorában, amelyek gyümölcseként a végtelenül bölcs, végtelen hatalmú és szerető Isten az Ő kiérdemelt dicsőségében áll előttünk, akit szívből imádni érdemes.

2. A hitetlenség másik fő forrása a mozaikszerű és nem túl vonzó mennyország-kép

A keresztény világban nagy értetlenség kíséri a muzulmán országok terroristáinak halált megvető magatartását. Ezekben a szerencsétlen emberekben a nagy Próféta tanítása nyomán hamis mennyország-kép él. A muzulmánok úgy képzelik el a túlvilágot, hogy ott a hithű hősökre a kiérdemelt érzéki gyönyörök világa vár, csodálatos hölgyek oldalán szürcsölhetik vég nélkül és gondtalanul a serbetet. Ez a mély emberi vágyakra alapozó hamis kép sokak számára vonzóvá teszi a túlvilágot, amelyet érdemes felcserélni a földi élet siralomvölgyével.

Keresztény világunkban keveset tudunk a Mennyországról. „Szem nem látta, fül nem hallotta” boldogságról ír Szent Pál, amit az Isten a számunkra készít. Lesz alászállott Mennyei Jeruzsálem – az Isten hajléka az emberek között – írja Szent János a Jelenések Könyvében. Az ott lakók szeméről letörölnek minden könnyet, nem lesz gond, baj, szenvedés meg napi taposómalom. Az üdvözültek testvéri szeretetben élnek majd egymással az újjá teremtett Ég és Föld birodalmában. Jézus szavai szerint nem házasodnak, hanem úgy élnek mint az angyalok és az angyalok karaihoz csatlakozva dicsőítő énekeket zengenek vég nélkül az Istennek.

Habár a Mennyország kapuja még nincs nyitva előttünk, célszerű alaposan körüljárni a mennyei birodalomról rendelkezésünkre álló ismeretek mozaikjait és megpróbálni minél több tapogatódzó sejtést vagy következtetést megfogalmazni arról a boldogságról, ami ott vár majd reánk, hiszen életünk végső célja az, hogy oda jussunk. Például boldogok leszünk azért, mert az idő megszűnik, nem lesz rohanás, a Mennyországban mindenre rá fogunk érni, szeretteinkkel alkalmunk lesz korlátlanul bármikor találkozni. Itt a földön minden ember egyik legmélyebb kielégítetlen vágya, amire szomjazik az, hogy tetteit, képességeit, egyéniségét mások felismerjék és őszintén értékeljék. A Mennyországban ez tökéletesen megvalósul. Itt a földön mennyi közöny vesz körül bennünket és süllyeszt az ismeretlenség homályába! Az üdvözültek közösségében mindenki megkapja mások legteljesebb elismerését mindazért, amit földi életében kiérdemelt. Egyénisége, amellyel Isten megajándékozta őt, ékkő gyanánt fog tündökölni mindenki előtt.

Komoly tanúságtételt jelent a halálközeli állapotból visszatértek egyöntetű vallomása, amely szerint a legtöbben úgy érezték, hogy vakítóan fényes alagúton át száguldanak a Túlvilág kapuja felé, ahol megízlelték a földön túli lét soha nem érzett, túláradó boldogságát. A kapunál azonban az a döntés fogadta őket, hogy még vissza kell térniük a földi életbe. Visszanyerve eszméletüket, földi létüket végtelenül kietlennek és sivárnak érezték a megízlelt mennyei boldogsághoz képest.

Az előttünk álló esztendőben az Új Evangelizáció egyik célja éppen az lehetne, hogy a hívek és kívül állók számára egyaránt igyekezzünk körvonalazni, mit várhat az ember az Örök Boldogságban, felmutatva annak vonzó motívumait. Ez azért is fontos, mert az átlagember számára az angyalokhoz hasonló életmód és a dicsőítő énekeket zengő kórusok perspektívája önmagában nem túl vonzó.

Jóllehet ez az okfejtés merőben profánnak tűnhet, úgy vélem, hogy erről a szintről érdemes építkezni akkor, amikor gyenge hitű vagy hitetlen emberekkel elegyedünk párbeszédbe és megpróbáljuk vonzóvá tenni számukra az Üdvösség perspektíváját.

2011 karácsony