Itt a földön kevesen engedhetik meg maguknak, hogy testőrök vigyázzanak rájuk, akik megóvják őket mindenfajta rablótámadástól, vagy gyilkossági kísérlettől. Ám a testőrök is csak a test, a vagyon, a földi dolgok védelmére képesek, ahogy ezt a "testőr" szó nagyon jól kifejezi. A lélek ellenségeitől nem védhetnek meg senkit sem.
Jézus a kereszten János apostol gondjaira bízta a Szűzanyát, amikor így szólt: "Asszony, nézd, a fiad!" - Aztán a tanítványhoz fordult: "Nézd, az anyád!" Attól az órától fogva házába fogadta a tanítvány. (Jn.19,26). Ez az utolsó híradás a Szűzanya sorsáról. További élete rejtve maradt a világ kíváncsi szeme elől. Az apostolok, tanítványok és a szent asszonyok "védő gyűrűjében" visszavonultan, állandó imádság és Szent Fia utáni emésztő vágyódás közepette élte földi mártír életét, amelyről Emmerich Katalin látomásaiból tudhatunk meg számos, hitelesnek tekinthető részletet.
Az ószövetségi bibliatudomány mindmáig nem tud megnyugtató választ adni arra a kérdésre, vajon ki is volt valójában az a Melkizedek, (Sálem, azaz Jeruzsálem királya) aki az Ószövetség hajnalán Ábrahámot megáldva, a kor áldozatbemutatási hagyományaitól teljesen eltérően kenyeret és bort áldozott a magasságbeli Istennek, és ezzel előképét szolgáltatta az Újszövetség áldozatának.
Az Egyház karácsony után emlékezik meg azoknak a Betlehem környékéről származó, két évesnél kisebb ártatlan gyermekeknek a vértanúságáról, akiket Heródes - a zsidók újszülött királyától való félelmében - kivégeztetett. Csupán Máté evangéliuma tesz említést róluk (Mt 2.16-18). Ők az Aprószentek, akikről vajmi keveset tudunk. A 19.század elején élt Emmerich Katalin látomásaiból azonban (aki Németországban volt apáca és Jézus öt szent sebét hordozta, szentté avatása még várat magára) drámai kép tárul elénk a történelem egyik leggonoszabb és legkegyetlenebb vérfürdőjéről.
A keresztény életvidámság, a tiszta humor valójában sarkalatos erénynek számít, amellyel mosolyt tudunk varázsolni embertársaink gondterhelt arcára. A nagy szentek vonzereje nem egyszer abban az atmoszférában rejlett és rejlik, amelyet életvidámságukkal sugároztak környezetükre. Igazi életszentség szinte elképzelhetetlen - még a legsúlyosabb sorscsapások közepette is - finom humor, sőt olykor felszabadult nevetés nélkül.
Egyházi körökből hallani lehet, hogy a Miatyánk szövegét rövidesen pontosítani fogják. A "ne vígy minket kísértésbe"... szövegrész úgy hangzik, mintha Isten akarna megkísérteni bennünket, mintha Ő akarna szándékosan gáncsot vetni az embernek és mi emiatt kérnénk, hogy ezt ne tegye velünk. A valóság egészen más. Nem Isten visz minket kísértésbe, hanem bizonyos feltételek között megengedi a Gonoszléleknek, hogy megkísértsen bennünket. De hogyan kerül erre sor?
Vannak meghökkentő szentírási részletek, amelyek komolyan elgondolkoztatják az olvasót és nehezen megválaszolható kérdéseket vetnek fel még a teológiában jártasok számára is.
Csípős északnyugati szél söpört végig San Francisco sziporkázó verőfényben fürdő óvárosának meredek utcáin, amikor egy sarokkal odébb feltárult előttem a Szeplőtelen Fogantatásnak szentelt vöröstéglás, gótikus templom, a Saint Mary's Old Cathedral. Az egykor tekintélyes épületnek számító katedrális tornya szerényen húzódott meg a mögötte kétszer olyan magasra nőtt felhőkarcoló "árnyékában". Úrnapi szentmisére gyülekeztek a hívek. Harmincas éveit járó, civil ruhás úriember lépett a dobogó-szerű szószékre, bemutatkozott és jelezte, hogy ma ő vezeti a hívek éneklését. Mindjárt gyakoroljunk egy kicsit. A padokban elhelyezett kottát elővéve, szinte mindenki bekapcsolódott. Közben a szentély fölött jobboldalt elhelyezkedő karzaton megjelentek a "hivatásos kórus" tagjai, férfiak és nők, kék egyenruhába öltözve, vagy negyvenen. Nekik külön karmesterük volt. Megkezdődött a szentmise, amelyet egy aszkétikus arcélű, kecskeszakállas, őszülő haja ellenére is fiatalos tekintetű pálos atya mutatott be. Az éneklésben a kórus és a hívek összehangoltan vettek részt. Az egyházi énekek mind magukon viselték az amerikai musical-ek felszabadultan vidám hangulatát, ami a frissen odacseppent európai fül számára kissé világiasnak tűnt, mégis igazi keresztény öröm sugárzott belőlük. Pezsdítő lelki élményt nyújtottak.
Valamikor az Ószövetség hajnalán Isten így szólt Ábrahámhoz: Áldozd fel Nekem fiadat! - Rettenetes kívánság! Mi, mai keresztények sem sokan indulnánk neki, hogy teljesítsük Isten kérését. Talán valamennyien fellázadnánk: Micsoda Isten az, aki ilyet kíván tőlünk! Ezt nem kívánhatja!
Mindig emlékezetes marad számomra nyolc éves kisfiamnak egy váratlan megjegyzése. Arról volt szó, hogy Jézus a mi példaképünk, aki sohasem követett el bűnt és szeretetből a legnagyobb szenvedést is vállalta értünk. Könnyű neki, mert Ő Isten volt! - vágott közbe Bence.