Immár hagyományosnak számító cikksorozatunkban közösségünk papi, diakónusi hivatást választó tagjaival beszélgetünk felszentelésük alkalmából. Ezúttal Szivák Tamás atyával beszélgettem életről, családról, papi hivatásról – és a lézergravírozó gépről.
Kedves Tomi atya! Köszönöm, hogy elfogadtad a meghívásunkat és interjút adsz az Egyházközségi Levél olvasóinak! Peti öcséd a lányom osztálytársa a Don Bosco-ban, innen ismerjük családodat, a szüleidet, ezért inkább az interjú teljessége miatt kérdezlek róluk először.
Öten vagyunk testvérek, egy lány, a többiek fiúk. Én vagyok a legidősebb, 1993. december 21-én születtem, 24 éves vagyok. Joci öcsém másfél évvel fiatalabb, utána nagy korkülönbséggel Peti következik, aki 2007-ben született, a többiek sorban utána. Nagycsalád vagyunk, de szüleimnek könnyebb dolguk van: gyakorlatilag négyen neveljük a három kisebb testvérünket.
Lakihegyen lakunk, édesapám odavalósi. Apai nagyszüleim tőlünk két háznyira laktak, sajnos már csak nagypapám él a házban. Édesanyám erdélyi, Csíkszentimréről származik. Nagyszüleim az akkori viszonyok között fontosnak tartották, hogy legalább édesanyám Magyarországon élhessen, de a nyolcvanas években, a romániai forradalom előtt nem lehetett erdélyieknek idejönni. Nagymamám súlyos cukorbeteg volt, engedélyt kapott arra, hogy Budapesten kezeljék, és édesanyám elkísérhette. Nagymamám egy héttel az érkezésük után elhunyt, édesanyám itt maradt Budapesten. Ezután ismerkedett meg édesapámmal.
Szüleid mivel foglalkoznak?
Édesapám sokáig családi vállalkozásban dolgozott, de egészségi okok miatt abba kellett hagynia. Körülbelül 10 éve kárszakértő az egyik nagy biztosítónál. Édesanyám eredetileg könyvelő, de pedagógiai asszisztensi képzést is végzett, hogy több időt tölthessen a gyerekekkel. Most éppen a Don Bosco óvodában dolgozik.
A családunk alapbeállítottsága olyan, hogy otthon mindent magunk szerelünk, barkácsolunk. Ez a fajta mentalitás nem csak a ház körüli barkácsolás területére igaz, hanem az ételekre is. Nyáron nagy mennyiségben rakunk el lekvárokat, savanyúságot és mindent, amit csak lehet. Tartunk otthon tyúkokat és kacsákat is, illetve télen szoktunk disznót vágni.
Vallásos családból származol? Hogy alakult ki a papi hivatásod?
Édesapám reformátusnak lett keresztelve, de nem volt kifejezetten vallásos. Édesanyám katolikus vallásos családból jött, de nem talált itt olyan közösséget, ahova be tudott volna kapcsolódni. Édesapám munkabeosztása miatt nem tudtak egyházi házasságot kötni, mert csak akkor volt jegyesoktatás, amikor dolgozott. 1998-ban hazalátogattak Erdélybe, ekkor egy rövid, de elmélyült jegyesoktatás után házasodhattak össze Korondon. Mi is ekkor lettünk megkeresztelve testvéremmel.
Általános iskolába Csepelre jártunk negyedik osztály félévéig, majd utána Budatétényben a Rózsakerti Általános Iskolában folytattuk a tanulmányainkat. Itt ötödik elején a szülői értekezleten mondták, hogy lehet hittanra járni, és éltünk is ezzel a lehetőséggel. Nem sokkal az évkezdés után már nem csak hittanra, hanem misére is jártunk. Így kerültünk kapcsolatba a Budatétényi Szent István király Plébánia közösségével. Már akkor is Udvarnoky László atya volt a plébános. Ide be tudtunk kapcsolódni, aktív tagjai lettünk a közösségnek. Azóta is oda jár, oda tartozik a családunk.
Általános iskola után a pesti Piarista Gimnáziumba jártam. Inkább a matematika és a fizika iránt érdeklődtem, ezekből a tárgyakból versenyekre is mentem, emelt szintű érettségit tettem. Mindig is jó fejem volt a matekhoz, de főleg a problémamegoldás mozgatott. Sokan javasolták az érettségi előtt, hogy menjek a Műegyetemre, ahhoz van tehetségem. Ekkor már biztos voltam benne, hogy pap szeretnék lenni, csak azért tettem ezekből a tárgyakból emelt szintű érettségit, mert érdekelt. Nagyon jó szabadidős programokat szerveztek a piaristáknál: sokat jártunk kirándulni, mentünk éjszakai túrára, biciklitúrára. Erdélybe is elvittek minket: már az első nap feltekertünk a Hargitára, majd utána még egy másik hegyre. Utána nem volt sok vadulás.
A papi hivatásom a 10. osztályban tudatosult bennem. Nem tudom kifejezetten egy megragadható alkalomhoz kötni: év elején még nem tudtam, év végére pedig biztos voltam benne, hogy ezt szeretném. Így utólag visszagondolva három jelentős szakaszt tudok kiemelni:
Az első, amikor még csak érlelődött a gondolat. Ebben segített, hogy minden pap, illetve szerzetes, akivel találkoztam, pozitív példa volt számomra. Ezzel kapcsolatban felmerült bennem is, hogy mi lenne, ha ezt az utat választanám - de ekkor még csak egy kósza gondolatként. Ebben közrejátszhatott az a beszélgetés is, hogy az egyik piaristák által szervezett nyári túrán a kísérő öregdiákkal beszélgettünk. Ekkor megkérdeztük tőle, hogy nem gondolkodott-e azon, hogy piarista szerzetes legyen. Az volt a válasza, hogy ezen nem, de az egyházmegyés papság felmerült benne. Először még csak ilyen gondolatokként jutott eszembe, de úgy, hogy egyik nap felmerült, viszont a következő nap már nem is gondoltam rá.
A második szakasz, amikor eldöntöttem. Ezt egy évre tudom leszűkíteni, valamikor 10. osztályban. Ez talán annak a hatására is volt, hogy a 9. osztály utáni nyáron a húgom keresztanyja elment bencés apácának. Ez azért is volt rám nagy hatással, mert addig, akiket papként vagy szerzetesként ismertem, azokkal már így, hivatásukat betöltve találkoztam. Ő volt az első, akinél láttam, hogy ezt az utat választja. Kötődtünk hozzá, mert minket korábban, mint ministránsokat rendezett, illetve a hittantáborok szervezésében és lebonyolításában is tevékenyen részt vett.
A döntés után még volt két év az érettségiig és a jelentkezésig. Ez idő alatt sokat segített és megerősített a döntésemben, hogy minden nap, amikor olyan idő volt, hogy lehetett biciklizni, akkor reggel áttekertem a templomba. Zsolozsmával és fél óra szentségimádással kezdtem a napot, majd ezt követően mentem az iskolába. A biciklizéshez jó idő viszonylag tág keretek között mozgott, mert ősszel szépen lassan hozzá lehetett szokni a hideghez és még 5-6 °C-ban is mentem (hóban azért már nem).
Milyen volt az élet a Szemináriumban?
Bíboros atyánál jelentkeztem kispapnak, aki az esztergomi Szemináriumba küldött, hogy készüljek a papságra. Nagyon jól éreztem magam, jó közösség volt. Nagyon sokszínű társaság jött össze, de mindenki hozzá tudott valamit adni a közös készülethez. A készülethez hozzátartoztak a kápolnai programok, a főiskolai órák, a közösségi programok (sok nevetéssel). Ezeken felül mindenki úgy gazdálkodott a szabadidejével, ahogy jónak látta.
Itt is folytattam a barkácsolást, de ezt csak a szobámban tehettem, nem volt rá más lehetőségem. Úgy kezdődött, hogy kitaláltuk, hogy saját készítésű könyvtartót adunk valakinek ajándékba. A problémát az jelentette, hogy mindössze három nap volt az elkészítésére. Végül az otthon leszabott faanyagot dekopírfűrésszel kivágtam, ezt kellett ragasztani, lepácolni. Az illesztés volt problémás: több különböző helyen kellett ragasztani, minden esetben meg kellett várni, amíg megköt az előző fázis. Kiszámoltam, hogy meg lehet csinálni, ha éjfélkor felkelek ragasztani. Végül időre elkészült. Utána vastagon állt a fűrészpor a szobámban. Testvéreimnek intarziát készítettem, szintén a szobámban. Legutóbb lézergravírozó gépet építettem. Ez nem olyan bonyolult, mint amilyennek tűnik: minden elérhető hozzá az Interneten. Csak meg kell venni az alkatrészeket és összeépíteni. Nincs benne erős lézer, a fát nem lehet vele elvágni, csak érdekes formákat gravírozni a felületére. Azt viszont sajnáltam, hogy a Szeminárium gondnokságának dolgozói nem adták oda a flexet, mert féltek, hogy valami bajom esik. Végül máshonnan kellett kölcsönkérnem, mert új szellőzőt készítettem az otthoni füstölőre. Azóta saját szerszámokat vásárolok a megtakarításaimból: már vettem egy flexet és fúrógépet is.
Mi lesz a papi jelmondatod?
Egy idézet a 42. zsoltárból: „Mint szarvas sóvárog a forrásvízre, úgy áhít a lelkem, téged Istenem.”
Milyen pap leszel? Milyen típusú szolgálatban tudod magad elképzelni?
Most még nincs konkrét tervem, elképzelésem, vagy olyan irány, amit követni szeretnék. Azt a feladatot fogom ellátni, amit kapok, a lehető legjobb tudásom szerint, és igyekszem nyitott szemmel járni, hogy észrevegyem a lehetőségeket és a szükségleteket. Tudom, hogy rengeteget kell még tanulnom, főleg az első időkben. Jelenleg erre szeretnék koncentrálni. Azt biztosan tudom, hogy a beszédekben még bőven van hova fejlődnöm, tapasztalatot szereznem. Az idősebbek azt mondják, hogy kell egy-két év, amíg az ember rátalál a saját hangjára, stílusára. Bár sokan zárkózottnak gondolnak, én inkább azt mondanám, hogy nem vagyok kezdeményező alkat, nem jelentkezem be sehova, de szívesen megyek, ha hívnak.
Ezt magam is tanúsítom, egyúttal még egyszer köszönöm, hogy elfogadtad a meghívásunkat. Egész albertfalvi közösségünk nevében kívánom, hogy azon az úton tudj végig haladni, amit neked a Jóisten a papi hivatásban kijelölt!
Bene Lajos
