Irj te is cikket!

Mártaként érkezem...

Mikor tavaly elkezdtem /elkezdtük Gáspárral a szolgálatot, csak azt tudtuk, hogy szeretnénk. Az első alkalom nehéz volt. A második is. Több szentségimádáson tapasztaltam mások majdhogynem katartikus élményét, ami nekem nem volt meg, alkalmatlannak (?) éreztem magam.

Aztán rátaláltam vagy rám talált egy előadássorozat a youtube-on, A szentségimádás iskolája. Minden alkalom előtti este meghallgattam, megnéztem egy részt, így készültem. Ezzel egy időben mondta nekem valaki, nem baj, ha nem érzel semmit, a kegyelem kiárad.

Azóta itt vagyok, "javíthatatlan" Mártaként érkezem, és mindig ajándékkal távozom: nyugalommal, jó tanáccsal, ötletekkel, az elfogadás és az elfogadottság érzésével. Az előadássorozatot tartó atya mondta, hogy az ötletei nagy része szentségimádás alatt születik, célszerű papírt és tollat vinni magunkkal, nehogy elfelejtsük. Akkor viccesen hangzott, de már én is jegyzetelésre készen érkezem. Mert bár itt egy órára Mária lehetek, valahol javíthatatlanul Márta vagyok.:-)

Kolláth Adrienn

Csobbanások Horányban

Már februárban kiderült, hogy az idei családos tábor a Szentendrei-szigeten, a Duna ölelésében lesz. Ugyanekkor azt is átbeszéltük Henrik atyával, hogy az elmélkedések alapja a család lesz, hiszen az Eucharisztikus Kongresszus előkészülete átlépett a második évbe, ami a közösségek megerősítéséről szól.

Fejest ugrottunk a Szentírásba, és végigtanulmányoztuk a választott nép fogságát, szabadulását, pusztai vándorlását és honfoglalását. Természetesen megkerestük a Szentcsalád életében azt, ami ezekre rímel, ezeknek beteljesedése. Harmadik pillérként saját családi életünkre vetítettük az eseményeket. Mindezt játékokkal fűszerezve, és csoportos beszélgetésekben kibontva tettük élhetővé és személyessé.

Így csobbantunk nap, mint nap a Biblia könyveiben.

A választott nép útját követve szellemi vetélkedőben is részt vettünk, a bibliai hegyeket másztunk meg. Komoly biblikus ismeretekre, logikus gondolkodásra, gyors helyzetfelismerésre volt szükség.

A sport versenyek ügyességünket és a házaspárok, családok összhangját tették próbára. Így nem a legerősebbek vitték a pálmát.

Mindkét program vidáman, de testileg, szellemileg aktívan telt: csobbantunk fizikai teljesítő képességünk ki nem aknázott mélységeibe.

Esténként, mikor már a gyerekek ágyba kerültek, mi felnőttek még összegyűltünk ismerkedni, beszélgetni, játszani. Különböző játékok során sok olyat megtudhattunk egymásról, amit addig nem is sejtettünk, kiderültek rejtett kincsek, vicces szokások.

Kiscsoportos beszélgetések alkalmával kicsi bepillantást engedtünk lelkünk mélyebb zugaiba. Föltárulkoztunk egymásnak és sokszor saját magunknak is.

Belecsobbantunk egymás személyiségébe, de a sajátunkba is némiképp.

És természetesen nem maradhatott el a dunai úszás, lubickolás. Kivételesen kellemes tisztaságú és hőmérsékletű volt a víz, minden szabad percet kihasználtunk a dunai csobbanásra.

A tábor legfontosabb csobbanása a fürdőzés Jézus kegyelmeiben. Hála a Jóistennek Henrik atya végig velünk volt, így Krisztus is velünk időzött reggeltől estig. Bármikor betérhettünk hozzá egy-egy fohászra, vagy hosszabb együttlétre. A napokat keretbe foglalta a szentmise és az esti dicsőítés. Csodálatos volt minden napot Jézus imádásában kezdeni, kérni a kegyelmét az előttünk álló napra, majd sötétedéskor hálát adni mindazért, amit az Atyaistenből meg tudtunk mutatni.

A Tábor-hegyről indultunk, a Sínai-hegyen át érkeztünk haza. Ahogy Mózesnek és az apostoloknak ragyogott az arcuk, nekünk is ugyanez a feladatunk: boldogan elmondani mindenkinek, hogy találkoztunk az Úrral!

Mickó

Egy térképolvasás margójára…

Egy kellemes, napos délutánon a fehér csapat (mint minden más csoport) megkapta a jelekkel ellátott térképét. A vegyes életkorú, de annál vidámabb társaság elindult a tábor területét elhagyva felderíteni hol lehet az elrejtett elemózsia.

Legelöl a gyermekek és a férfiak mentek, komolyan tanulmányozva az ábrákat. Az asszonyok hátrébb maradva beszélték meg a vándorlás „fontos” gondjait. Az első akadályt legyőzve, és a „gyümölcsöt” (szőlő? vagy bor) megszerezve kezdődtek a gondok: a térkép olvasása, a gáton való ide-oda mászkálás, a sokszor nevetésbe fulladó keresés, a csalán, a leengedett sorompókon való átmászás…

Néha találtunk valamit, de ez nem feltétlenül szimbolizálta a keresendő tárgyakat. Gondoltuk, a „pusztai vándorlásnak” talán túl modern értelmezése lenne egy elhagyatott lépésszámláló.

Szinte üres kézzel, de annál vidámabban értünk vissza – hátulról nézve elsőként – a kiindulási pontra.

A horányi Duna hűsítő vize, a csoportos beszélgetések rátermett moderátora, a számos és változatos lelki töltekezés, a személyes kapcsolat erősítése lelkipásztorunkkal; az igényes, és jó hangulatú napközbeni, és esti vetélkedőkben való vidám részvétel, a közös éneklés csodája még jobban összehozta e vándorló csapat tagjait.

Látva, hogy a kisebbek, és a nagyobbak is milyen szívesen mennek el a gyerekvigyázó fiatalokkal – míg a csapat felnőtt tagjai „kőtáblájuk” elemeit próbálják lelkükbe vésni – bizonyosságot adott minden szülőnek arról, hogy nem volt hiába való kiszakadni a mindennapok szorításából, és egész lélekkel az Úr felé fordulni itt, Horányban.

Edit és Józsi

A Döngicsélő Nyugdíjas Klub kirándulása

A templomtól indultunk első szombaton reggel hét órakor. Első utunk Siófokra vezetett. Itt három programon vettünk részt a helyi idegenvezető szakszerű vezetésével. Az első egy jó órás autóbuszos városnézés volt. Őszintén meglepődtem, hogy milyen hatalmasat fejlődött ez a város. Szinte világszínvonalú üdülőközponttá vált. Elegáns szállodák, apartman házak, új kézilabda csarnok, mind egy gyorsan fejlődő várost idéztek. Budapest után Siófokon van a legtöbb szálláshely, megelőzve a nagyobb városokat, holott a varos lakossága csupán mintegy ötvenezer fő. Szezonban a turisták száma többszörösen meghaladja a helyiek lélekszámát.

A Kálmán Imre emlékházban a magyar operett egyik legnagyobb alakjára emlékeztünk. Az idegenvezető sok-sok érdekességet mesélt e nagyszerű komponista életéről, művészetéről.

Az evangélikus templomot Makovecz Imre tervezete még az 1980-as évek végén. A templom története igen érdekes. Siófok egyik testvérvárosa a finn Oulu lett. Amikor a finnek először idelátogattak, keresték az evangélikus gyülekezetet és a templomot. Templom akkor még nem volt. Az akkori Tanács (még a szocializmusban vagyunk) adott egy (eléggé elhanyagolt) telket, hogy arra építsék fel a templomot. A Makovecz tervhez azonban nem volt pénz, sőt a hozzá való faanyag, vörösfenyő, sem volt Magyarországon kapható. A finnek adományként biztosították a templom teljes faanyagát, sőt még „házhoz” is szállították. Még a főhelyen álló „Feltámadt Krisztus” faanyagát is a testvérváros biztosította. A gyülekezet ma 350-400 főből áll, a rendszeres istentiszteleti részvétel kb. 60-70 fő.

Siófokról Látrányba mentünk ebédelni. Ez a kb. 1500 lakost számláló község közel 700 éves. A 18. században épült barokk stílusban katolikus, a 19. század első felében copf stílusban református temploma. A közelben zajlott 1199-ben Imre király és lázadó öccse (a későbbi II. András) csatája. Itt, a látrányi mezőkön vívta élet-halál harcát Babocsai László a koppányi agával Fekete István híres regényében (A koppányi aga testamentuma). Fekete István egyébként több szállal is kapcsolódik Látrányhoz, akinek nevét a község iskolája viseli. Tovább indultunk Andocsra.

A kegyhely Somogy megyében található, a Kaposvári Egyházmegye területén, a Balatontól mintegy 20 km-nyire.

A legenda szerint 1520 táján egy éjszaka a Szűzanya szállott angyalaival Andocs fölé, és a falu közepére egy tornyos kápolnácskát tettek.

A legendás hagyomány szerint Andocs népe még a török megszállás alatt is megőrizte hitét annyira, hogy még a törökök sem merték levenni a kegykápolna tornyocskájáról a keresztet, és teljes szabadságot, védelmet adtak Andocs népének és az ide zarándoklóknak.

A kegyhely bizonyítható története 1640 körül kezdődik. A papi szolgálat a jezsuitákkal 1643-ban indult meg, és Horváth János atya nevéhez fűződik a kezdet. Ő említette először a csodatévő Szűzanya-szobrot is, amely ma is épségben látható a főoltáron.

A török kiűzése után, 1686 körül a jezsuita atyák Pécsre távoztak. 1716-ban négy ferences barát költözött Andocsra és új kolostort kezdtek építeni. A jelenlegi kegytemplom alapkövét 1739-ben rakták le. A templomban a gótikus kápolna lett a szentély, és a barokk stílusban készített templomhajó harmonikus formában épült hozzá.

A most is látható díszes barokk kegyoltár 1746-ban készült. Középre helyezték az andocsi kegyhely ékességét, a kegyszobrot, az Angyalok Királynéját karján a kisded Jézussal, két oldalra állítva Sienai Szent Katalint és Szent Dorottyát. A barokk oltár kiegészült a térdelő Szent István és Szent László király, valamint az álló Assisi Szent Ferenc és Páduai Szent Antal szobrával. A felső kis kerek ablak a Mária nevet „variálja”.

A Mária-szobor legendájának több változata maradt fenn. Van olyan történet, amely szerint a szobrot maga Szent József faragta ki, és Szent István király közvetítésével került Kalocsára, majd onnan Andocsra. A legismertebb történet azonban nem a bibliai időkben, hanem a XVI. században kezdődik. Eszerint, amikor 1520-ban a török csapatok felprédálták Kalocsa városát, szentségtelen kéz akarta érinteni Szűz Mária szobrát. Ekkor kapták fel az angyalok. és hozták Andocsra.

A kegytemplom védőszentje a mennyekbe fölvett Istenanya, főbúcsúja augusztus 15-én van. A Szűzanya és a kis Jézus kegyszobrát korona teszi ékesebbé, és mindkettőjük alakját kb. kétszáz év óta szebbnél szebb ruhákba öltözteti az áhítatos hívősereg.

Széchenyi Katalin grófnő volt az első, aki ruhát adományozott a kegyszobornak. Mára a kegyszobor ruhatára már több, mint háromszázötven tételből áll. Volt, aki csodás megszabadulásáért, volt, aki gyógyulásáért adományozott palástot a szobornak. Még 1950-ben, amikor pedig az ilyesmit a felettes hatóságok nem nézték jó szemmel, előfordult, hogy egy iparosmesternél tanuló legény a felszabadulása alkalmából aranyszálú palástot ajándékozott az Andocsi Máriának. Tamás atya elmondta, hogy a legutolsó ajándékozás látogatásunk előtt egy hónappal történt. Az adományként kapott öltözékeket a templom melletti múzeumban őrzik.

A gazdag főúri családok a templomot egy-egy mellékoltárral (kép és szobrok) gazdagították.

Balra az elsőn Szent Ferenc megkapja a stigmákat.

A következő a Jézus Szíve oltár, amely csak 20. század elején került ide.

Balra hátul Szent Borbála vértanúsága. A hagyomány szerint Borbálát keresztény hitéért a római időkben pogány apja saját kezűleg fejezte le. Itt a római patríciust török ruhában láthatjuk!

Jobbra elől jelenet látható Páduai Szent Antal életéből.

A következőn a gyermek Mária tanul olvasni. A mellékoltáron álló két szobor Zakariást és Szent Annát ábrázolja.

Jobbra leghátul a „Jánosok” oltára. A képen a gyónási titok vértanúját, Nepomuki Szent Jánost láthatjuk, aki nem árulta el Vencel királynak, mit gyónt a felesége, és ezért kivégezték. A két szobor Keresztelő Szent Jánost és János apostolt ábrázolja.

Meg kell említeni a barokk szószéket, ami szinte egy „építmény”. Vele szemben, szerényebb kivitelben, Szent Flórián szobra áll.

Csodás lelki élmény volt Tamás atya ünnepélyes, orgonás szentmiséje, amelyet csoportunk lelki üdvéért ajánlott fel. Jelen sorok írója (kalocsai hímzéssel díszített) albában ministrált a szentmisén.

Madaras Gábor

A Szentlélek otthona Albertfalván

Csodálatos dolog, amikor a plébániánkról hív meg valakit Krisztus Urunk a szolgálatába.
Mi, itt Albertfalván, többszörösen részesülhetünk ebben a kegyelemben. Hat évvel ezelőtt szentelték pappá Csaba atyát, (Fejes Csaba atya, aki ma már az Esztergomi Szemináriumban prefektus), a múlt évben szentelték állandó diakónussá Ákos atyát, (Pernitz Ákos, aki felkészíti a katekumeneket, vezeti az Apaklubot, és a foglalkozásokat a ministráns fiainknak, áldoztat a Szentmiséken, valamint elviszi az Oltáriszentséget azokhoz a testvéreinkhez, akik már nem tudnak eljönni a templomba, de a civil életében is Jézus közelében „ténykedik”, hiszen hittant oktat gyerekeknek.) Nem sokan mondhatják el, hogy ilyen rövid idő alatt, ennyi csodálatos hivatás születik a plébániájukon, ami kézzel fogható jele a Szentlélek jelenlétének. Azért használtam jelen időben a „részesülhetünk” szót, mert ez a sor - Istennek legyen hála – folytatódik. „Született” papunk, állandó diakónusunk Albertfalván, és most egy szerzetesnővér van „születőben”, aki ugyan már szívében – lelkében Jézusé, de a nagy Örömünnepre még néhány évet várnunk kell. Ő, Medgyessy Zsófi, aki szintén nem szorul bemutatásra, mert egész egyházközségünk ismeri, hiszen éveken át meglehetősen aktívan tevékenykedett plébániánkon.

A teljesség igénye nélkül említem meg néhány önként és boldogan vállalt feladatát; Zsófi volt a vezetője az Alfa Junior közösségnek, ahol, a 10-14 éves kamaszaink gyűlnek össze péntekenként és töltenek el, heti egy délutánt egymással és Jézussal, (természetesen úgy költözött be a rendházba, hogy biztos kezekbe helyezte ezt a szívén viselt közösséget), valamint részese volt a hittantáborok megszervezésének és lebonyolításának is! Részt vett a Családos tábor programjainak összeállításában és örömmel foglalkozott a gyerekekkel, hogy az számukra is tartalmasan teljen és a szüleik is tudjanak pihenni egy keveset a közösségünk együtt töltött hetében, hol Bodajkon, hol pedig Horányban… Mindezek mellett lelkesen őrködött az Oltáriszentségben jelenlévő Urunk előtt, és vezette az ifjúsági Szentségimádást… Jézus Krisztus Őt is a szolgálatába hívta, és Zsófi boldogan felelte erre a hívásra, hogy IGEN!, majd szeptember 8-án, Szűz Mária, Égi Édesanyánk születésének napján beköltözött a Don Bosco nővérek Pesthidegkúti rendházába.

Mindezekhez szükségünk van olyan vezetőkre Egyházunkban, akik képesek felszítani imádatunkat Jézus Krisztus iránt, hogy az Ő hívására születhessenek papi és szerzetesi hivatások. Fontos a minta, mert egy papra vagy szerzetesre sok feladat vár, jó, ha van kihez hasonlatossá válni a munkában is, amíg kialakul egyedi stílusuk a szolgálatukban és egyedül csak Jézus Krisztus válik példaképpé. Kell, hogy lássanak papok személyében olyan embereket, akik örömként és ajándékként élik meg hivatásukat, ezt pedig csak akkor tudják megtenni, ha átsugárzik papjainkon az egyetlen fontos dolog, ami mindezt elősegíti: Krisztus imádatuk és életük teljes átadása Jézusnak! Amíg vannak ilyen példát mutató papjaink, addig fognak születni új hivatások.

Már rendszeresnek nevezhető, hogy júniusban csoportosan megyünk az Esztergomi Bazilikába papszentelésre! Ebben az évben is részesülhettünk diakónus segítségében, Szivák Tamás atya személyében, aki szintén nem távoli Albertfalvától, hiszen itt tanult a Don Bosco iskolában, kisebb testvérei még mindig az iskola falai között töltik hétköznapjaikat, Édesanyja pedig a Don Bosco óvoda munkatársa. Egy tavaszi reggelen a Deák Ferenc téren láttam leszállni a villamosról egy papot, jé! – egy pap, aki reverendában közlekedik a városban -, örvendeztem magamban, hát még, amikor feljebb emeltem tekintetemet az arcára és felismertem Tomi atyát… Nem titkolom, öröm és büszkeség töltött el: hiszen Ő a mi diakónusunk!!! Az evangelizálásnak a legegyszerűbb és egyik legnemesebb formája nyilvánult meg ebben a tettében, hiszen szabadon felvállalva közlekedik reverendában, ahol bármikor megszólítható és megkérdezhető, - így teret nyerve az Igehirdetésnek! Augusztus elsejével, Püspök atya a Szent István Bazilika káplánjává nevezte Őt ki! Emlékezetünkben és szívünkben őrizzük Zoli atyát is, (Huszti Zoltán atya, jelenleg a Budapesti Magyar Szentek plébánia káplánja), aki tavaly volt nálunk diakónus, és nyitott szívvel várjuk, hogy a következő évben ki lesz itt velünk, aki Plébánosunk segítségével mélyítheti majd el Krisztus Urunk szolgálatát és imádását.

Váljék „divattá” a papi hivatás, akarjanak a fiataljaink Jézus szolgálatába állni! Milyen nagyszerű lenne, hogy amikor a gyerekeket megkérdezzük a jövőbeni foglalkozásukról, boldogan harsognák, hogy papok szeretnének lenni, vagy szerzetesnővérek! Egy ilyen divatnak szívesen „behódolnánk”! Lehet, hogy Albertfalván ez egy megvalósítható álom?!
Hordozzuk imáinkban ezeket a Csodálatos embereket, és kérjük a Szentlélek segítségét, hogy hagyomány lehessen egyházközségünkben e hivatások születése. Istennek legyen hála a korábban plébániánkon szolgált papjainkért is, Antal atya csodálatos lelki törődéséjért és minden pap és szerzetesnővér szolgálatáért. Papjainkban fedezzük fel Jézus Krisztust!

„Örüljetek az Úrban mindig! Újra mondom: Örüljetek!” (Fil 4,4)

Molnár Cecilia