Irj te is cikket!

Karácsonyi gondolatok, emlékezések.

Néhány héttel ezelőtt, egy este, a templom előtt mentem hazafelé. Felnéztem a falra, ahol István atya és Antal atya emléktáblái vannak. A két márványtábla és a két koszorú jól el voltak egymás mellett. Ahogy az a valóságban is volt. A régebbi és az aktív plébánosok nagyon szépen együtt tudtak működni és az egyházközség dolgaiban, egymást segítve a rájuk bízottakért fáradozni. Megélték a paptestvéri összetartozást.

Verbényi István atya, volt plébánosunk 2014. Karácsonya előtt két nappal távozott az Örök Hazába, 76 éves korában. Egy ideje ő is eszembe jut így Karácsony táján. Az is eszembe jut, hogy ha valakinek, akkor neki aztán Albertfalváért dobogott a szíve. Meg is tett érte mindent, amit csak tudott. Nem fáradt bele soha! Három éves kora óta élt itt Albertfalván. Innen hívta el Jézus papnak, 1961-ben. 1985-ben lett ide helyezve plébánosnak. 2001-ben leromlott egészsége miatt kérte nyugdíjazását. Antal atyával együttműködve, kisegítőként szolgált Albertfalván. Amikor nem tudott már eljönni, gyóntatni sem a templomba, akkor lakásán fogadta a gyónni szándékozókat, köztük engem is.

Egy valamit szeretnék róla elmondani, amit valahogy kifelejtettek, na, nem rosszból, amikor róla beszéltek, munkásságát méltatták.

Amit szeretnék kihangsúlyozni az, hogy ő már a rendszerváltás kezdetén határozottan elkezdte az egyházközség újjáépítését és újraszervezését. Nem tétovázott, hanem felismerve a helyzetet, a lehetőségeket, gyorsan cselekedett. Az idősebbek még bizonyára emlékeznek, hogy a legtöbb helyen, még félénken, évekig kivártak és néztek körbe, hogy csakugyan lehet már csinálni a dolgokat büntetlenül? Biztos, hogy nem lesz ebből baj? Biztos, hogy nem jön vissza a kommunista rendszer? A több párti Parlament még nem volt elég garancia sokaknak, csak amikor kivonultak a szovjet tankok és katonák ezrei, ’91-ben.

István atya , az egyházközségi képviselőtestülettel és munkatársaival együtt belevágott a munkába. A még majdnem csak félig legális Egyházközségi Levél kiadásához és engedélyeztetéséhez nem kis bátorság kellett még ’86-ban. A Don Bosco iskola beindítása, már akkor megtörtént, amikor máshol még éppen csak felébredtek úgy ’91 tájékán. A Szalézi renddel kialakította az együttműködést és a jó kapcsolatot.

Nem lehet nem beszélni az albertfalvi gyümölcsökről, ha már István atyáról és a rendszerváltás nagyon lelkes időszakáról beszélünk. Az Egyházközségi Levél, Don Bosco iskola, AKTK, Albertfalvai Napok, Szent Mihály Akadémia, Oratórium, Szalézi munkatársak, amiből kialakult később az Albertfalvi Animátorok közössége. A Vidámság Napja, a Csillagtábor. A Karitász beindítása, nagyon komoly és nívós, kb. 40 fős ministráns csapat, fiatalok hitoktatása és közösségépítése melyekből, mint igazi gyümölcs: házasságok kötödése, családos közösségek beindítása, családos táborok megszervezése…

Ezek mellett még időt tudott szakítani a hívekre és családokra, figyelemmel kísérve a gyerekek tanulmányait is.

Csoda hát, hogy időnként ismeretlen emberek koszorút, vagy virágot helyeznek el az emléktáblán? Ezt hívják úgy, hogy a szeretet és a hála spontán megnyilvánulása?

Aki ezt a cikket elolvassa, azt arra kérem szeretettel, hogy imádkozzon István atyáért legalább egy Miatyánkot és egy Üdvözlégyet!

Legyen ez a mi karácsonyi ajándékunk!

Köszönöm!

Fejes Imre

Vendégeink

Először Klára kísérte Őket hozzánk, hogy nálunk maradjanak egy éjszakára. Klárával korábban még nem találkoztunk, de ez az este után – és azóta is szeretettel köszöntjük egymást.

Korábban, még lánykoromban otthon már találkoztunk Velük, így jó szívvel fogadtuk Őket. December volt, kint kicsit hideg már, így meleg teával készültünk. Beszélgettünk, imádkoztunk együtt. Majd másnap mi vittük el Őket, egy fiatal házaspárnál töltötték a következő éjjelt.

Már vártam Veronkát, amikor 2015. adventjében úgy találkoztunk Velük újra, hogy nálunk aludtak. Ekkor Ági és Imre hozta el őket, akiket a templomból már ismertünk, de addig mégsem beszélgettünk hosszabban. Mivel aznap pont nálunk volt a családos közösségünk alkalma, így azon Ők is részt vettek. Szüleimhez kísértük másnap Őket, jó volt a közös régi otthoni imádságot Velük együtt mondani.

Távoli rokonaink Klári és Ákos, de mivel közel lakunk, mégis szorosabb a kapcsolat. Persze ritkán tudunk nyugodtan beszélgetni, ezért is gondoltuk, hogy 2016. decemberben meghívjuk őket. Kláriék Őket is elhozták, aminek nagyon örültünk. Főleg, hogy mind együtt tudtunk imádkozni.

Másnap Judit és Gabesz vendégei lettünk volna, de betegség miatt végül hozzánk látogatott el Gabesz egyedül. Ez volt az első olyan esti vendégség nálunk, hogy Veronka már elaludt, így csak felnőttek tudtunk beszélgetni, énekelni, imádkozni. Mivel Ők nem tartottak a betegségtől, a Vas családnál éjszakáztak.

A tavalyi adventet igazán várakozásban éltük meg, hiszen Ferkóval már a 8. hónapban jártam. Így igazi kismama-találkozó volt, amikor Nóri és Feri, a kisebb gyermekeikkel, Gergővel és Bernivel együtt kísérte el Őket hozzánk, hiszen mindhárom édesanya babát várt. Különleges volt másnap Velük együtt Anitához és Hubához érkezni, mert mi lehettünk az ő első igazi vendégeik új otthonukban. Emlékszem, hogy a sok-sok gyertyával igazi ünnepi hangulatban imádkozhattunk együtt.

Idén is várjuk már Őket, hiszen jelentkeztünk a Szállást keres a Szent Család ájtatosságra, így ebben az évben is egy éjszakát nálunk töltenek Ők: Szűz Mária és Szent József, persze Jézussal együtt. Az advent minden napján picit igyekszünk jobban odafigyelni egymásra. De azért, ha a Szent Család vendégeskedik nálunk, akkor – talán, hogy jó benyomást keltsünk, vagy éppen, hogy az Ő hatásukra, de tényleg igyekszünk jók lenni, a jót tenni.

Borbélyné Bató Margit

A „Lelkiőr” szolgálathoz kötődő élményeim

Két egymáshoz szorosan kapcsolódó, a „Lelkiőr” szolgálathoz kötődő élményem szeretném Veletek megosztani.

Még akkor kezdtem el ezt a szolgálatot, amikor csak péntekenként volt Szentségimádási lehetőség a templomban. Mivel mindig versenyfutásban vagyok az idővel, annak idején is úgy gondolkodtam, hogy ezzel a szolgálattal „két legyet ütök egy csapásra”: egyrészt fixen, heti rendszerességgel tudok egy órát a templomban, csendben eltölteni az Úrral, másrészt egy Istennek tetsző, a közösség számára is hasznos szolgálatot látok el.

Jártam is rendszeresen „őrködni” és imádkozni.

Aztán eljött a nyár, a szabadságok, utazások, a pihenés ideje és szeptember elejéig kértem egy pár hetes helyettesítést.

Amikor augusztus végén visszajöttem Budapestre, a munkahelyemen átgondoltam az előttem tornyosuló feladatokat, a rám váró munkamennyiséget, megkaptam a gyerekek iskolai órarendjét, az edzésbeosztásokat, sportprogramok listáját, és ehhez hozzáillesztettem az egyéb családi és közösségi programokat, úgy döntöttem ez a szolgálat idén nem fér bele az időmbe... Jeleztem is döntésem és kértem Zsuzsit, a szolgálat koordinátorát, hogy keressen az időpontomra mást.

Amint ezt a döntést meghoztam, a Szentlélek elkezdett dolgozni.???? Folyamatosan jöttek a gondolatok, hogy ez így mégsem helyes. Ki az első az én életemben? Mi a helyes sorrend? Mivel kellene időt tölteni? És így tovább. Egy átforgolódott éjszaka után felébredve tudtam mit kell tennem. Beszéltem Zsuzsival és mondtam, hogy mégis folytatom szeptembertől a szolgálatot, ne adja át az időpontom másnak.

Eljött az első alkalom, leültem a már megszokott padba az Úr elé.

Amint megérkeztem, elcsendesedtem és megéreztem az Úr jelenlétét, rájöttem mekkora hibát akartam elkövetni azzal, hogy le akartam mondani ezekről az alkalmakról. Már az első percekben béke és nyugalom árasztott el. Kértem Jézust bocsássa meg, hogy nem jól gondolkodtam, hogy nemet akartam mondani neki. És ahogy ott ültem és figyeltem az Úrra, olyan boldogság és öröm fogott el, hogy peregni kezdtek az örömkönnyek az arcomon. Vágni lehetett a szeretetet. Isten nemhogy nem haragudott rám, hanem átölelt végtelen szeretetével. Megtanította, hogy ha igent mondunk a hívására, számunkra elképzelhetetlen ajándékokat tartogat számunkra.

És ez még nem minden.

Azt tudtam, hogy jól tettem, hogy vállaltam a szolgálatot, de azért aggódtam kicsit, hogy hogyan fogom elvégezni a dolgaimat, ha pénteken csak 11 után érek be a munkahelyemre… Hogyan fogok a munkával végezi, munka után még bevásárolni, előkészülni a hétvégére, odaérni a kislányomért, stb. (A szombat nálunk legtöbbször valamilyen sporttevékenységgel vagy versennyel telik, ráadásul építkezünk is éppen, így a nyugodt és munkamentes vasárnap érdekében muszáj előredolgozni..;-)

Most nem sorolom fel, hogy hogyan alakulnak a pénteki napjaim azóta, de az Úr mindenről gondoskodik.:) Reggel 7 és 10 között annyi mindent meg tudok csinálni, hogy szinte nem marad feladat délutánra.:) Mostanában inkább azon izgulok, hogy tudjak menni szentségimádásra, hogy jól alakuljon a hétvége. ????

Hálás vagyok ezért a szolgálati lehetőségért az egyházközösségnek, mert lehetőségem volt általa még jobban megtapasztalni Isten hatalmas szeretetét és azt, hogy az Istenre szánt idő azért is értékes, mert az Úr duplán adja azt vissza nekünk.

Ezért ha kevés az időtök, vállaljatok szolgálatot! ????

Isten Velünk!

Szilvia

Csodálatos ajándék!

Molnár Cecíliának hívnak, januárban lesz 15 éve, hogy családommal ebbe a templomba járunk, ehhez a Közösséghez tartozunk. Tulajdonképpen szinte minden szentségünk „ide köt” bennünket, férjemmel itt bérmálkoztunk, itt házasodtunk, majd Kislányunk itt lett megkeresztelve és 2016-ban itt áldozott először. A szívünk szerint választott hely ez számunkra, mivel egy kicsit távolabb lakunk. Bő másfél évvel ezelőtt úgy alakult az életem, hogy már nemcsak az ünnepnapokon és vasárnapokon tudok részt venni szentmiséken vagy csak a Közösségünk ünnepélyein, hanem a hétköznapokon is jelen vagyok és be tudok kapcsolódni a plébánia életébe. Boldogan vagyok tagja a Szent Mónika Közösségnek, szívesen írok cikkeket az Egyházközségi Levélbe is, és ez év elejétől egy olyan szívből jövő szolgálatot teljesíthetek, ami által még közelebb kerülhettem Jézushoz. Ez pedig az Oltáriszentségben jelenlévő Krisztus Urunk előtti lelkiőrségben valósul meg.

Csodálatos dolog, hogy bármikor beülhetünk Elé és Vele lehetünk. Ha csak néhány percre is, de olyan jó a napi teendőink közepette, megpihenni Nála! Korábban, amikor a Lányomat még elkísértem az iskolába, és délután jöttem érte, de még nem volt négy óra, - gondoltam, hogy meglátogatom addig Jézust! Olyan jó volt látni, hogy ez a gondolat nemcsak bennem fogant meg! Háromnegyed négy körül oly’ sokan vendégeskedünk Krisztusnál…

Letehetjük a napi gondjainkat, hogy mire gyermekeink az iskolából hazajönnek, már egy lelkileg (és néhány perc pihi után – testiekben is), egy felfrissült Anya fogadhassa őket! Urunk ilyen fantasztikus ajándékokkal is kényeztet bennünket!

Jézus előtt-létünknek az ízét, a finomságát egy rövid történettel szeretném elmesélni. Nagyon készültem az első alkalomra, hogy milyen imákat fogok közvetlen Ő előtte elmondani, mit szeretnék kérni Tőle, miért szeretnék hálát adni, mit fogok megköszönni Neki.. Természetesen ezekből nem sok minden valósult meg!

Izgatottan jöttem Jézushoz, átérezve annak a felelősségét, hogy most én vagyok itt Ő előtte, telve kíváncsisággal, hogy milyen lesz??? Felépítettem magamban ezt a Találkozást, de persze úgy, ahogyan azt én elképzeltem… Jézus egészen mást tartogatott a számomra! Rövid idő eltelte után úgy ajándékozott meg Magával; hogy kettesben lehettünk! Megérintett a csendnek az a mélysége, amikor elmaradnak a megszokott zajok: a padok recsegése­­­-ropogása, egy-egy köhintés, az ajtó nyílása… Körbetekintettem, és nem volt más a templomban csak Ő és én, az Ő házában, ami az én otthonom is!

Csodálatos ajándék! És egyben bizonyíték arra is, hogy mennyire ismer, mert Ő tudta, hogy ezzel Végleg az Övé lettem! Engem így „sajátított” ki Magának és ennek a csodálatos szolgálatnak, ami a lelkiőrködés! Azóta egészen más a kapcsolatom Jézussal, és Általa az Emberekkel is. Mindig és mindenhol velem Van.

Megtanultam másként imádkozni! Mivel egy adott időkeretbe vagyunk szorítva, így a hagyományos, inkább úgy fogalmazok, hogy a kötött imáimat felváltották a személyes imádságok. Persze bevezetésre, ráhangolódásra, arra, hogy lelkileg is megérkezzem ne csak fizikálisan legyek itt, arra gyakran bevetem a szentmise imádságait, sőt! Magamban énekelni is szoktam, olykor már az idevezető úton is a „Jöjj Szentlélek” kezdetű dalt dúdolom…

Amikor ténylegesen megérkezem Hozzá, sokszor inkább csak beszélgetünk. Figyelek Rá, nézem, hiszen olyan Gyönyörűséges! Volt már olyan is, hogy konkrét kérdéssel, kéréssel jöttem Elé, de abban a mély szimbiózisban, amiben itt együtt vagyunk, elmaradt, mert éreztem, hogy amit kérni akarok, az nekem nem is kell igazán, nincs rá szükségem…, hát, ennyire személyessé tud válni a kapcsolatunk Jézussal! Gyertek és vállaljatok Ti is „Őrséget”- micsoda szó, de igaz! Mert Krisztus Urunk őrködik lelkünk felett! Gyertek, hogy megtapasztalhassátok a Mennyei Csodát itt a földön is! Kívánom Mindenkinek, hogy ebben része lehessen! Gyertek Jézus elé, Ő Szeretettel vár mindenkit!

Molnár Cecília

Hét tény a lelkiőrség szolgálatom elmúlt egy évéből

Idén szeptemberben jöttem rá, hogy immár elmondhatom: egy éve veszek részt rendszeresen az albertfalvi plébánián a lelkiőrség szolgálatban. A vállveregetések és egyéb elismerések várása és elvárása helyett viszont inkább megkísérlem, hogy hét pontban összefoglaljam, mit is jelentett ez személyesen eddig nekem.

1. Tavaly szeptemberig sohasem vettem részt ilyen szolgálatban. Abban, hogy ez megváltozott, megkerülhetetlen szerepe volt Henrik atya részvételre hívó buzdításának, amely augusztusban az egyik vasárnap esti szentmise végén hangzott el. Utána úgy éreztem, ennek a buzdításnak nem tudok ellenállni és már aznap este írtam is Riszterer Zsuzsinak.
2. Egyszer sem volt nehéz pontosan megérkeznem, pedig egyébként a késés, mint jelenség nem ismeretlen számomra. Valahogyan itt mindig másként volt: sokkal könnyebb volt befejezni a napi tevékenységeket és időben elindulni.
3. Az első hónapban minden péntek este 9 órától én voltam az utolsó őr. Ennek ellenére egyszer éreztem fárasztónak az őrségben töltött időt. A szentségőrzés végén a közösen elmondott záró imádságok még különlegesebbé tették ezt a kései órát. Tíz óra után amikor kisétáltam a templomból, mindig úgy éreztem, hogy most igazán megérte, hogy vállaltam!
4. Egy váratlan meglepetés. Egyik alkalommal a felújítási munkálatok miatt a sekrestyébe helyeződött át a szentségőrzés. Talán még többen is voltunk, mint legtöbbször. De amikor a fal mögött felbúgtak a gépek, megindult a vésés, kalapálás és hasonló durván hangos zajok törtek elő, először azt éreztem, ez méltatlan ehhez a csendes szolgálathoz és kezdtem rosszul érezni magam. Annál jobban meglepődtem viszont, amikor kisvártatva az a gondolat szivárgott a fejembe, hogy inkább örülnöm kellene annak, hogy a templomunk megújul és hogy milyen vagány dolog, hogy a szentségőrzés ennek ellenére sem marad el. Mikor ezt megértettem, azon nyomban elmúlt a rossz érzés belőlem, már egyáltalán nem is zavart a munkazaj sőt kifejezetten örültem annak, hogy ez az alkalom éppen így ilyen körülmények között történik!
5. Egy másik meglepetés. A lelkiőrségben többször átéltem azt a „csodát”, hogy megtapasztaltam: az idő tényleg másként telik el, ha kilépek belőle. Ha egyáltalán nem nézem az órámat, a telefonomat, nem gondolok sem a múltra sem a jövőre, hanem átadom magam a Jézussal való találkozás örömének, akkor az az egy óra úgy elszalad, mint a fürge nyúl a teknősbéka mellett.
6. Ahogy teltek a lelkiőrségben töltött hónapok, az egyes alkalmak mégsem váltak egyformákká, unalmasakká pedig végképp nem. Minden egyes óra különlegesen egyedi és megismételhetetlen volt a számomra.
7. A lelkiőrség-szolgálatok segítettek abban, hogy még nagyobb hálával köszönjem meg Istennek az a nekem adott ajándékait, köztük azt is, hogy mindezeket itt, az albertfalvi templomban élhettem át!

Dr. Tolnai Gyula