Irj te is cikket!

Amire hiába keresünk választ a Szentírásból

A keresztény életvidámság, a tiszta humor valójában sarkalatos erénynek számít, amellyel mosolyt tudunk varázsolni embertársaink gondterhelt arcára. A nagy szentek vonzereje nem egyszer abban az atmoszférában rejlett és rejlik, amelyet életvidámságukkal sugároztak környezetükre. Igazi életszentség szinte elképzelhetetlen - még a legsúlyosabb sorscsapások közepette is - finom humor, sőt olykor felszabadult nevetés nélkül.

A Szentírásban mégsem találjuk nyomát annak, hogy az Úr Jézus valaha is nevetett volna. Számomra rendkívül izgató kérdés, vajon tréfálkozott-e, mondott-e viccet, felvidámította-e hallgatóságát valamivel, amikor figyelmük ellankadt? Bizonyára igen, és csak azért nem tudunk erről, mert az akkori korszellem hatása alatt az evangélisták haszontalan és fölösleges dolognak tartották, hogy erre utaljanak. Vagy talán Jézus istenemberi méltóságán aluli lett volna mégis, hogy viccet mondjon, vagy azon nevessen? De hiszen mindenben példaképünk volt, csak éppen ebben az egy dologban ne lett volna az?

Ugyanilyen nehéz választ találni arra, vajon volt-e fertőző beteg az Úr Jézus? Kellett-e valaha is "ágynak dőlnie"? - Elvileg lehet, hiszen megtestesülésével mindenben hozzánk hasonló lett, kivéve a bűnt. Valószínű azonban, hogy mégsem volt beteg soha. A torinói lepel tanúsága szerint testében a férfiasság legszebb vonásait hordozta. 183 cm magas, délceg termete, csodálatosan szép arcéle, haja, szakálla mind azt sugallja, hogy isteni méltóságának kifejezéseképpen - az Atya akaratából - az emberi nem legtökéletesebb formáját öltötte magára, és kézenfekvő, hogy testi tökéletessége sebezhetetlen egészséggel párosult. Ez a vas egészség vértezhette fel Őt arra, hogy el tudja viselni a kínszenvedéssel és kereszthalállal járó emberfeletti megpróbáltatásokat.

1996 húsvét

Kesselyák Péter

Megkísértésünk mechanizmusa

Egyházi körökből hallani lehet, hogy a Miatyánk szövegét rövidesen pontosítani fogják. A "ne vígy minket kísértésbe"... szövegrész úgy hangzik, mintha Isten akarna megkísérteni bennünket, mintha Ő akarna szándékosan gáncsot vetni az embernek és mi emiatt kérnénk, hogy ezt ne tegye velünk. A valóság egészen más. Nem Isten visz minket kísértésbe, hanem bizonyos feltételek között megengedi a Gonoszléleknek, hogy megkísértsen bennünket. De hogyan kerül erre sor?

A választ Jób könyvéből kaphatjuk meg. Ahogy a küzdő egyház tagjai vasárnaponként összegyűlnek, hogy az ünnepet az Úrnak szenteljék, ugyanúgy az angyalok is "időnként" összesereglenek a mennyben Isten imádására. Bármilyen furcsa, a Sátánnak is - mint bukott angyalnak - ilyenkor van alkalma arra, hogy "kihallgatást" kérjen Istentől és engedélyt kapjon tőle a mi megkísértésünkre. Jób könyve így írja ezt le:

"Egy napon történt, hogy az Isten fiai (= az angyalok) fölkerekedtek és az Úr elé járultak. A Sátán is megjelent köztük. Az Úr így szólt a Sátánhoz: Honnét kerülsz ide? A Sátán ezt felelte az Úrnak: Szerte barangoltam a földet és bolyongtam rajta. Akkor az Úr így szólt a Sátánhoz: Felfigyeltél-e szolgámra, Jóbra? Mert nincs hozzá fogható a földön: feddhetetlen, derék ember, féli az Istent és kerüli a rosszat. A Sátán azt válaszolta az Úrnak: Talán bizony ingyen olyan istenfélő az a Jób? Nem magad emeltél-e sövényt köré, háza és minden vagyona köré?.... Csak ... nyúlj hozzá egész vagyonához! Szavamra, szemtől szembe fog majd káromolni! Az Úr erre azt mondta a Sátánnak: Nos, kezedbe adom mindenét, amije van. Csak rá magára nem szabad rátenned a kezed. Erre a Sátán eltávozott az Úr színe elől." (Jób 1,6-12)

Sok mindent megtudhatunk ebből a szentírási részletből. Mindenek előtt azt, hogy a Sátánnak nincs hatalma fölöttünk. Minden alkalommal "kuncsorognia" kell az Istennél, ha meg akar kísérteni bennünket. Isten időnként gondos mérlegeléssel, korlátozottan megengedi próbatételünket - (jóllehet sohasem erőnkön felül!) - "számítva" arra, hogy a próbát kiálljuk, érdemeket gyűjtve magunknak és dicsőséget szerezve az Ő nevének, miközben a Sátán megszégyenülést és gyalázatot arat ezáltal a maga számára. Az emberi szabadakaratot azonban Isten tiszteletben tartja, még annak a nagy veszteségnek az árán is, ha a kísértésben elbukunk.

Kínszenvedése előtt Jézus az Utolsó Vacsora termében, Péter tagadásának megjövendölésekor maga utal megkísértésünk "mechanizmusára", amikor így szól: "Simon, Simon, a Sátán hatalmat kért magának fölöttetek, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy meginogj hitedben." (Lk.22,31)

Megkísértésünk "mechanizmusához" hozzá tartozik még az is, hogy a Gonoszlélek, amikor kikér bennünket Istentől, kénytelen imádattal hódolni előtte, ami (Emmerich Katalin látomásai szerint) számára a legnagyobb kínt jelenti. Szent Pál írja, hogy az Atya akaratából "Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban." (Fil. 2,10). Isten jelenlétében tehát a Sátán is kénytelen "térdet hajtani". Nem külső hatalmi erő kényszeríti erre, hanem az a körülmény, hogy az Isten fényében kénytelen saját gőgjének és gonoszságának utálatosságával szembesülni, miközben a számára jogosan elveszett mennyország utáni mardosó vágy közepette kénytelen Isten végtelen erkölcsi felsőbbrendűségét és igazságosságát átérezni. A Sátán tehát "nagy árat fizet" a mi megkísértésünkért, mégis vállalja a "tortúrát" hogy az általa fizetett nagy árat azokon vasalhassa be, akik a kísértésnek áldozatul esnek.

1996 húsvét

Kesselyák Péter

Az elveszett Jézus

Vannak meghökkentő szentírási részletek, amelyek komolyan elgondolkoztatják az olvasót és nehezen megválaszolható kérdéseket vetnek fel még a teológiában jártasok számára is.

Ilyen a 12 éves Jézus története, aki szülei tudta nélkül ott marad Jeruzsálemben az ünnepek után. Nem csatlakozik a Názáretbe haza induló Máriához és Józsefhez. Harmadnap a templomban találnak rá, amint hallgatja és kérdezgeti az írástudókat.

Mária és József már egy napi járásra vannak Jeruzsálemtől, amikor észreveszik, hogy Jézus nincs a rokonok és ismerősök között.

Hogy lehetséges ez? Hiszen mai szemmel egy felelősségteljes keresztény családban elképzelhetetlen, hogy a szülők annyira ne figyeljenek oda gyermekükre, hogy egy nap múltán vegyék csak észre távollétét. Ha minderre a huszadik században került volna sor és Jézusnak közben valami baja történik, közönséges polgári bíróság ítélné el Máriát és Józsefet gondatlanságért. Ez lenne hát a Szent család?

Nyilvánvalóan valami információs láncszem hiányzik, ami megadhatja a megnyugtató magyarázatot Jézus szüleinek viselkedésére. Ezt a láncszemet azonban hiába keressünk magában a Szentírásban. Igaz ugyan, hogy a Szentírásban minden benne van, ami üdvösségünkhöz szükséges - és ezt egyházi körökben előszeretettel hangsúlyozzák - mégsem szabad lebecsülni a Szentíráson kívüli hiteles adatforrásokat - így a szentek által kapott magánkinyilatkoztatásokat - amelyek sok esetben éppen a Szentírás nyomán felmerült problémák tisztázásához nyújthatnak segítséget.

Isten szolgálójának, a 19.század elején élt Emmerich Katalinnak a látomásaiból fény derül az elveszett Jézus valódi történetére. Miután Jézus elmúlt 8 éves, a Szent család minden évben felment a húsvéti ünnepekre Jeruzsálembe. A zarándokutat azonban sohasem hármasban tették meg, hanem a Názáret-

környéki rokonokkal és ismerősökkel együtt, korosztályonként kisebb csoportokba szerveződve. A gyerekek

és fiatalok mindig külön csapatban mentek, így az úton elmélyíthették barátságukat és közös programokat tarthattak. Mikor Jézus 12 éves volt, immár ötödször került sor a zarándokútra, így Máriának és Józsefnek nem volt oka feltételezni, hogy Jézus - miután haza indulás előtt elváltak - a megszokott menetrendtől eltérően nem csatlakozik a fiatalokhoz. Már csak azért sem, mivel éppen Szent család lévén, a teljes harmónia és bizalom légköre uralkodott közöttük és nem érezték szükségét annak, hogy Jézus "körmére nézzenek". Igy azután csak az esti szálláshelyen - ahol a külön menetelő csoportok ismét találkoztak - derült ki, hogy nincs velük. Vétlenek voltak tehát, mégis magukat hibáztatva, bánkódva indultak keresésére.

A történet azonban Jézus oldaláról nézve is kérdőjeleket vet fel. Hogy tehette meg szüleivel, hogy - látszólag bizalmukkal visszaélve - szó nélkül lemaradt a csoporttól? Erre a kérdésre Emmerich Katalin látomásai sem adnak magyarázatot. Valószínű, hogy Jézus már tett célzásokat korábban szüleinek az ő rendkívüli küldetésére, amit azonban Mária és József nem értettek meg, vagy nem úgy értettek, ahogyan bekövetkezett. Amikor rátalálnak a templomban, Jézus így válaszol nekik: "Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell fáradoznom?" Ez a mondat úgy hangzik, mint egy szelíd, szemrehányó emlékeztetés arra, amire már korábban felhívta szülei figyelmét.

Számomra ez jelenti az elfogadható és megnyugtató magyarázatot.

1995 karácsony

Kesselyák Péter

Úrnapja a sanfranciscói pálosok templomában

Csípős északnyugati szél söpört végig San Francisco sziporkázó verőfényben fürdő óvárosának meredek utcáin, amikor egy sarokkal odébb feltárult előttem a Szeplőtelen Fogantatásnak szentelt vöröstéglás, gótikus templom, a Saint Mary's Old Cathedral. Az egykor tekintélyes épületnek számító katedrális tornya szerényen húzódott meg a mögötte kétszer olyan magasra nőtt felhőkarcoló "árnyékában". Úrnapi szentmisére gyülekeztek a hívek. Harmincas éveit járó, civil ruhás úriember lépett a dobogó-szerű szószékre, bemutatkozott és jelezte, hogy ma ő vezeti a hívek éneklését. Mindjárt gyakoroljunk egy kicsit. A padokban elhelyezett kottát elővéve, szinte mindenki bekapcsolódott. Közben a szentély fölött jobboldalt elhelyezkedő karzaton megjelentek a "hivatásos kórus" tagjai, férfiak és nők, kék egyenruhába öltözve, vagy negyvenen. Nekik külön karmesterük volt. Megkezdődött a szentmise, amelyet egy aszkétikus arcélű, kecskeszakállas, őszülő haja ellenére is fiatalos tekintetű pálos atya mutatott be. Az éneklésben a kórus és a hívek összehangoltan vettek részt. Az egyházi énekek mind magukon viselték az amerikai musical-ek felszabadultan vidám hangulatát, ami a frissen odacseppent európai fül számára kissé világiasnak tűnt, mégis igazi keresztény öröm sugárzott belőlük. Pezsdítő lelki élményt nyújtottak.

A nálunk hagyományos úrnapi körmenet helyett a templomon belül ünnepelték az Oltáriszentséget. Felajánlás előtt indult el a menet. A ministránsok előtt az élen négy táncosnő haladt, fejükön színes szalagkoszorú, derekukon színes szalagkötény, kezükben csörgődob, az is színes szalagokkal körbe díszítve. Valószínűleg spanyol hagyományokból merítették ezt az öltözéket, minthogy San Francisco az Újvilág első századaiban spanyol településnek számított. (A mise egyébként angol nyelvű volt). Ahogy lejtették a táncot és csörgették dobjaikat, a sok színes szalag kápráztató színforgataggá olvadt össze, emlékeztetve a virágszirmoknak arra a színáradatára, amely nálunk jellemzi az úrnapi körmenetet. A ministránsokat egy fiatal pár követte a menetben: virágokkal feldíszített kosarat fogtak ketten, benne egy kb. 5 kilós cipó és egy nagy kancsó vörösbor - a hívek úrnapi közös szentáldozásának leendő kenyere és bora. Őket követte két gyertyahordozó, majd a pap, kezében az ünnepelt Oltáriszentséggel. Igy vonultak fel az oltárhoz. Az Oltáriszentség imádásra kihelyezve ott maradt a szentmise végéig. Áldoztatás előtt a pap és 5 áldoztató társa közösen megtörték a kenyeret, majd kettesével jöttek áldoztatni, egyikőjük a megtört kenyeret hozta apró darabkákra tördelve, másikuk a kehely bort kínálta az áldozóknak. Szinte mindenki szentáldozáshoz járult. Az emberek kedvesek és közvetlenek voltak egymáshoz, úgy, mint ahogy azt korábban egy másik amerikai országban, Kubában is tapasztaltam. Szomszédaim kézfogáskor megkérdezték, honnan jöttem, és jó ott tartózkodást kívántak. - Egy dolog furcsa volt: kétszer perselyeztek a mise alatt, egyszer felajánláskor, majd áldozás után megint.(Egy héttel később, Las Vegasban ugyanígy történt).

A templom történetéről annyit, hogy 1854-ben épült és a Szeplőtelen Fogantatás dogmájának római kihirdetése után két héttel, a világon elsőként nevezték el a Szeplőtelen Fogantatásról.1880-ig a kaliforniai egyházmegye katedrálisa volt. 1894 óta a pálosok temploma, ahonnan a katolikus megújulás számos amerikai mozgalma indult el századunkban. Itt szervezték meg az első kínai missziót Amerikában, vezetésük alatt katolikus ifjúsági klubok sora működik régóta és a II.Világháborúban a pálosok által szer- vezett szociális központ 450 ezer katonai szolgálatot teljesítő, otthonától elszakított embernek nyújtott "második otthont".

Jóleső érzés volt tapasztalni, hogy Boldog Özséb pálos rendje a világ másik végén is meggyökeresedett és szépen tevékenykedik az Úr szőlőjében.

1995 búcsú

Kesselyák Péter

Abortusz vagy túlnépesedés?

Valamikor az Ószövetség hajnalán Isten így szólt Ábrahámhoz: Áldozd fel Nekem fiadat! - Rettenetes kívánság! Mi, mai keresztények sem sokan indulnánk neki, hogy teljesítsük Isten kérését. Talán valamennyien fellázadnánk: Micsoda Isten az, aki ilyet kíván tőlünk! Ezt nem kívánhatja!

Valójában Isten Ábrahámtól sem kívánt ekkora áldozatot, csupán a próbatételek próbatételéül szánta neki, hogy meggyőződjék hűségének arról a fokáról, amellyel kiérdemelte, hogy Isten népének ősatyja legyen. Ha Ábrahám földhözragadt ember módjára gondolkozott volna, joggal utasíthatta volna el az Úr kérését. Hiszen itt a Földön senkinek sincs erkölcsi joga ahhoz, hogy embertársától fia feláldozását kérje.

Ma, amikor az Egyház határozottan fellép az abortusz ellen, tulajdonképpen Ábraháméhoz hasonló isteni próbatételt közvetít az emberiség felé. Sokan fellázadnak e próbatétel ellen, mondván, hogy az Egyház felelőtlen, hiszen a Föld rövidesen túlnépesedik és nem bírja eltartani az emberiséget.

Ha Istent kikapcsoljuk az életünkből, és földhözragadtan szemléljük a történelmet, akkor ennek az érvelésnek igaza van. Ám nem a mi dolgunk félteni az emberiséget az általunk elképzelt jövőtől. Ahogy Isten szeretetből elküldte angyalát Ábrahámhoz és megmentette Izsák életét, minden bizonnyal ugyanúgy fogja megállítani földi történelmünk kerekét is, még mielőtt az Ő parancsának következményeként a túlnépesedés áldozatává válhatnék az emberiség.

Ábrahám példáján épülve tehát rá kell bízni magunkat Istenre. Ő hűségünket próbára teszi, amikor az élet védelmét minden körülmények között megkívánja tőlünk - dacolva számos racionális ellenérvvel - de nem vesztünket és pusztulásunkat akarja. Gondosan őrködik felettünk és a kellő pillanatban megsegíti a hozzá hüségeseket. Egyénileg már itt a földön is - ahogy azt a nagycsaládosok példája mutatja - kollektíve pedig az utolsó ítéletkor, amikor majd kiment bennünket Malthus túlnépesedési jóslatának sötét világából.

1995 húsvét

Kesselyák Péter