Egyházi körökből hallani lehet, hogy a Miatyánk szövegét rövidesen pontosítani fogják. A "ne vígy minket kísértésbe"... szövegrész úgy hangzik, mintha Isten akarna megkísérteni bennünket, mintha Ő akarna szándékosan gáncsot vetni az embernek és mi emiatt kérnénk, hogy ezt ne tegye velünk. A valóság egészen más. Nem Isten visz minket kísértésbe, hanem bizonyos feltételek között megengedi a Gonoszléleknek, hogy megkísértsen bennünket. De hogyan kerül erre sor?

A választ Jób könyvéből kaphatjuk meg. Ahogy a küzdő egyház tagjai vasárnaponként összegyűlnek, hogy az ünnepet az Úrnak szenteljék, ugyanúgy az angyalok is "időnként" összesereglenek a mennyben Isten imádására. Bármilyen furcsa, a Sátánnak is - mint bukott angyalnak - ilyenkor van alkalma arra, hogy "kihallgatást" kérjen Istentől és engedélyt kapjon tőle a mi megkísértésünkre. Jób könyve így írja ezt le:

"Egy napon történt, hogy az Isten fiai (= az angyalok) fölkerekedtek és az Úr elé járultak. A Sátán is megjelent köztük. Az Úr így szólt a Sátánhoz: Honnét kerülsz ide? A Sátán ezt felelte az Úrnak: Szerte barangoltam a földet és bolyongtam rajta. Akkor az Úr így szólt a Sátánhoz: Felfigyeltél-e szolgámra, Jóbra? Mert nincs hozzá fogható a földön: feddhetetlen, derék ember, féli az Istent és kerüli a rosszat. A Sátán azt válaszolta az Úrnak: Talán bizony ingyen olyan istenfélő az a Jób? Nem magad emeltél-e sövényt köré, háza és minden vagyona köré?.... Csak ... nyúlj hozzá egész vagyonához! Szavamra, szemtől szembe fog majd káromolni! Az Úr erre azt mondta a Sátánnak: Nos, kezedbe adom mindenét, amije van. Csak rá magára nem szabad rátenned a kezed. Erre a Sátán eltávozott az Úr színe elől." (Jób 1,6-12)

Sok mindent megtudhatunk ebből a szentírási részletből. Mindenek előtt azt, hogy a Sátánnak nincs hatalma fölöttünk. Minden alkalommal "kuncsorognia" kell az Istennél, ha meg akar kísérteni bennünket. Isten időnként gondos mérlegeléssel, korlátozottan megengedi próbatételünket - (jóllehet sohasem erőnkön felül!) - "számítva" arra, hogy a próbát kiálljuk, érdemeket gyűjtve magunknak és dicsőséget szerezve az Ő nevének, miközben a Sátán megszégyenülést és gyalázatot arat ezáltal a maga számára. Az emberi szabadakaratot azonban Isten tiszteletben tartja, még annak a nagy veszteségnek az árán is, ha a kísértésben elbukunk.

Kínszenvedése előtt Jézus az Utolsó Vacsora termében, Péter tagadásának megjövendölésekor maga utal megkísértésünk "mechanizmusára", amikor így szól: "Simon, Simon, a Sátán hatalmat kért magának fölöttetek, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy meginogj hitedben." (Lk.22,31)

Megkísértésünk "mechanizmusához" hozzá tartozik még az is, hogy a Gonoszlélek, amikor kikér bennünket Istentől, kénytelen imádattal hódolni előtte, ami (Emmerich Katalin látomásai szerint) számára a legnagyobb kínt jelenti. Szent Pál írja, hogy az Atya akaratából "Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban." (Fil. 2,10). Isten jelenlétében tehát a Sátán is kénytelen "térdet hajtani". Nem külső hatalmi erő kényszeríti erre, hanem az a körülmény, hogy az Isten fényében kénytelen saját gőgjének és gonoszságának utálatosságával szembesülni, miközben a számára jogosan elveszett mennyország utáni mardosó vágy közepette kénytelen Isten végtelen erkölcsi felsőbbrendűségét és igazságosságát átérezni. A Sátán tehát "nagy árat fizet" a mi megkísértésünkért, mégis vállalja a "tortúrát" hogy az általa fizetett nagy árat azokon vasalhassa be, akik a kísértésnek áldozatul esnek.

1996 húsvét

Kesselyák Péter